• Egyszer volt, hol nem volt 2013

    A közösségünket ért próbatételek alkalmával derült fény arra, hogy a gyávaság, a félelem, egyszóval a sötétség mekkora méreteket ölt térségünkben. Már 2013-ban  megbizonyosodtam erről, vidékünk kiemelt vezetőjének feltartóztatásakor. Kibékülni a gondolattal nem tudok, sőt felkavar, ha eszembe jut, hogy mennyire állatian cselekedünk. A helyzetünket úgy képzeltem akkor is, mint amikor a marhák közül egyet elvezetnek, s a többi - magatehetetlenül csak bámulja. Azon is restelkedem, hogy az "emberi méltóságban" részemről csak ennyire futotta: szóvá tettem!

    Még a végén kiderül, hogy  tényleg a bőrünket sem érjük meg!

    Ugyebár, nem kell mély közgazdasági ismeret ahhoz, hogy értsük, mi hordozza a portékák, ebben az esetben a bőr árát? Pofon egyszerű: egy termék árát valójában a kereslet és a kínálat határozza meg. Ha nagy a kereslet, nő a termék ára. Ha nagy a kínálat, egyértelműen csökken az ár.

     Hadd lássuk a piacot: „bőrt vegyenek, eladó bőr, olcsón adom, magának jól beszámítom! Igaz, hogy egy kicsit megalkuvó, de sokat kibír! Mióta hasogatják, sózzák, de láthatják, még egyben van. Szegény párának nem a bőre adta fel, a szíve gyengébb volt, nem is beszélve a fejéről. De láthatják, hogy az arcbőre bírta a legjobban, ott volt a legvastagabb. Bőrt vegyenek! Van bőr eladó! Nem is akármennyi! Nem is akárkié! Vegye meg uram! Ezek komoly bőrök! Például ez itt mind magyar! Lássa, meg lehet különböztetni a székelytől, a csángótól, de van az is bőven. Melyiket veszi meg? Olcsón beszámítom magának, csak adjon vaegy lejt! Tényleg komoly bőrök! Van itt vállalkozók bőre, nem is beszélve a polgármesterek bőreiről, de lesz itt elnök-, sőt képviselő-, szenátor bőr is. Hé uram! Nézze, ezek mind jó minőségűek. Ez itt MPP-s polgármester bőre, ebből kevesebb van. De van bőven UDMR-s, és még lesz!  Vegye meg uram! Bőr nélkül ne menjen haza! Inkább adjon érte valami elemózsiát! Meglátja, nem fogja megbánni! Higgyen nekem uram! Nem fog bennem csalódni! Láthatja, a bőrüket mindannyian rám bízták! Kereskedő vagyok uram! És ezt egytől egyig tudták. Ismerték a szólást is, hogy „ne bízd a kereskedőre a bőröd”, de nekik eladó volt! Hát eladhatom!”

    Te, aki tátod a szád a piacon, mennyit adnál egy ilyen bőrért, főleg, ha ráismernél a tiédre?

  • A végelgyengülés határán

    Abban bízok, hogy csak átmeneti néhány napig tart ez az állapotom. Azt sem tudom megállapítani, hogy melyik porcikám óhajtaná hamarabb feladni? Olyan passzban érzem magam, mintha az utolsó perceimet erőltetném. Na, de nem annyira drámai a helyzet, nehogy valaki félreértse, igyekszem még valamennyit kenet nélkül eltölteni. Csak az történt, hogy szombaton a Winter Classic elnevezésű, helyi, tízesek közötti jéghoki bajnokság egyik résztvevője voltam (nem merem mondani, hokistája, mert akik tudnak hokizni, akkor azokat, hogy nevezik?). Azt is meggondoltam, a sors április elseji tréfát akart-e velem űzni, mert, ha igen, nagyon bejött. Azt tudtam, hogyha rövid a kardod meg kell toldani egy lépéssel, csak arra nem számítottam, hogy rég, talán soha nem játszódtam hokibajnokságban, sem négy mérkőzést egy nap. Viaskodom is magamban, mert ha az a megtiszteltetés ért, hogy a Felszeg csapat tagjává fogadtak, akkor a csapatért harcolni kell, mindenképp az Újfalu, az Egervára, azaz a Vasúton felülieket, na meg a Hidvég csapatát is magunk mögé szerettem volna kényszeríteni, még annak az árán is, hogy igyekezetemben majd halálra erőltettem magam. Amit már két napja furcsállok, a lényeg, hogy bármennyire is fizikailag „tönkretett” nem érzek semmi haragot, sőt, szellemileg kimondottan jól érzem magam. Azzal is überelve, hogy az elmúlt hetek gondjainak felejtésére kellett is. Így hálás vagyok mindenkinek, aki hozzájárult az esemény megszervezéséhez, lebonyolításához. Ismételten, akár a bőrömön is meggyőződhettem arról, hogy közösségünkben van erő, van tartalék, és amennyiben közös nevezőre jutunk, azaz a községfejlesztési stratégiánkat jól megfogalmazzuk, és ezzel a hozzáállással harcolunk is érte, csakis szép, jó és vonzó lesz Csíkmadarason élni. Azt mondhatjuk, akár a végelgyengülésünkben is kitűnően fogjuk érezni magunkat.

  • Ágyúcső és puskapor

    Életem visszatérő  jelensége, már nem is tanakodom rajta, tudom, ha ilyenkor, március közepe táján zaklatottabb vagyok, akkor többnyire a forradalmi hangulatnak köszönhető. Ismételten a székely bácsi jut eszembe: fiam! Tudod-e, ha felidegesedek, mit csinálok? - Leülök, s hallgatok, míg lenyugszom! Egy kevés túlzással, hasonló módon élem meg zaklatottságomat, de minden viccnek fele igaz. Forgatom a fejemben, ide s tova 170 évvel valóban forradalmi hangulat tombolt egész Európában, Székelyföldet sem kímélve, akarva akaratlanul mindenki részese volt. Köztudott, hogyha már volt forradalom, akkor voltak forradalmárok és voltak mások is. Paraszti eszem szerint, ha a forradalmárok többen lettek volna, akkor ma kevésbé a forradalom leveréséről kellene megemlékeznünk, inkább a győzelmet ünnepelnénk. Az a tény is megfordult a szürke állományomban, hogy a forradalom ügye igaz kellett legyen, másképp nem igazán volna értelme ekkora pompával megemlékezni. Tehát: ha a forradalmárok az igaz ügyért esdekeltek, akkor a "mások" - miért? A válaszért nem kell visszamenni több évszázadra, hiszen ma is élnek közöttünk forradalmárok, csak észre kell venni Őket, s ha már legalább eggyel találkoztunk, akkor hozzá viszonyítva, a választ már csak magunkban kereshetjük - evidencia! Lenyugodtam! Már csak néhány kérdésre óhajtok választ kapni: a lőfegyverekkel is vívott harcokban a Gábor Áron "rézágyúinak" üzemeltetéséhez a lőport honnan biztosították? Azt tudjuk, hogy a székelyföldi ágyúk, amint a golyók is alapvetően vasból készültek, az anyagot pedig a székelyföldi bányák  biztosították, de a puskaport miből, hol és kik állították elő? Akarok tisztelegni a '48-as forradalmárok emléke előtt, akik szabad hazánkért akár életüket is adták,  és tisztelgek a mai, élő forradalmáraink; Komán János tanár úr, Pál Antal Sándor Akadémikus és Dr. Süli Attila előtt, akik kutatásaik eredményeként, az Ágyúcső és puskapor című, közelebbről kiadásra kerülő könyvvel a székelyföldi hadiipar megteremtésének körülményeire világítanak rá. Ajánlom mindannyiunk figyelmébe a részleteket, találjuk meg közösen a válaszokat, remélve, hogy egykor, forradalmárként többen lehetünk, mint a mások!

  • Szőrt szőrrel

    Csakis azért teszem szóvá, utólag senki ne tudja azt mondani, hogy kiismerhetetlen vagyok.

    Életem egyik gyakori visszatérő eseménye és mindig konfliktust vált ki bennem az, hogy szőrszálhasogató honfiakkal, apró, jelentéktelen ügyekben akadok össze. A gondom az, hogy attól a személytől, egyebet várok, mint, amit nyújt. Végül is, nincs akkora gond, csak elmondom: rég felismertem, csodálatos helyre születtünk, az elmúlt néhány évben meggyőződhettem arról is, hogy bármilyen vonatkoztatásban térségünk kiemelt erőforrásokkal rendelkezik, akár azt lehet mondani, hogy a bőség zavarában fulladozunk. Ilyen körülmények között gondolom, adott esetben a frusztráltságom bocsánatos bűnnek minősülhet, bizonyára senki nem érti félre, ha azt mondom: a szőrt inkább borotválni óhajtom, mintsem hasogatni.

     Uff! Én beszéltem!

  • Megváltozhatok?

    Keresem, kutatom községünk jövőjét, mert érdekel, s ha már erre a vidékre születtem, a néhány évtizednyi életem alatt szeretném legalább megismerni. Kíváncsi vagyok és tudni akarom, hogy merre tartunk, legfőképpen azért, mert nem tudom. Hiába a községvezetői „hatalom”, és az a megtiszteltetés, hogy formálhatom községünk jövőjét, de…! Ki vagyok én! Az, aki mindent tud? Mert, ha mindent tudnék, akkor azt is tudnám, hogy az elkövetkező időszakban mi fog történni. Akkor, most mi az igazság? Én formálom a jövőt, vagy csak úgy gondolhatom, hogy igen? Arcok! Ha tényleg abba az eszméletlen hibába esnék, hogy mindenhatónak gondolnám magam, még akkor se ítéljetek el, inkább vessetek keresztet, és óvakodjatok ettől. S ha már szóba hoztam a kutatást, biztosítani szeretnélek arról, hogy valóban fürkészem az örökkévalóságot. Szeretném úgy látni a világot, ahogy van, mert akkor nem csalódok, és inkább sikeresnek vallhatnám magam. Nyilván emberek vagyunk, a magunk gyarlóságával, azzal, hogy nagyon sokszor azt akarjuk látni, ahogy nincs, sőt, a gyengeségünk jeléül még számon is kérjük. Ez történt a legutóbbi tanácskozáson is, hogy a kollégától azt vártam, amit nem tudott nyújtani. Azt vártam, hogyha egy községfejlesztő program javaslatot elutasít, akkor helyébe legalább egy másikat ajánl. Azt vártam, hogy a személyeskedés ízű felszólalása helyett vázol egy általa fenntarthatónak vélt, községszintű energiagazdálkodási stratégiát. Úgy gondoltam, hogy, a több évtized alatt felhalmozódott bölcsessége készteti a nézeteltérésünk kivesézésére, akár elegánsabb módon. Csalódtam, de nem benne, hanem magamban. Mert százszor megfogadtam, hogy ember számba veszem, és nem fogok emberhez nem méltó módon reagálni, és lám, lám mégis!  Istenem! Megváltozhatok?

  • H'ótak napja

    Sötét van! Még annál is sötétebb! Fürkészem ezt az utolsó októberi éjszakai eget, többnyire felhitett, elvétve látok csak néhány csillagot - holdfogyta van. Letagadhatatlanul halottak napi hangulat honol. Akármennyire furcsa számomra, el kell fogadjam, hogy október 31. is ünnep. Ez az ősi, kelta hagyományokból származó esemény, az angolszász országok ünnepe, mára, többnyire az egész világon ünnep. Térségünk sem kivétel, Halloween hatása („All Hallows Eve”, azaz „a mindenszentek előestéje” rövidített alakja) érzékelhető mélyebb elemzés nélkül is. Egyesek útnak erednek, haza kell érniük elhunyt szeretteik sírjához, mások már a temetőket járják, gyújtják a gyertyákat, vannak olyanok is, akik a mulatságot, a „party”-t keresik. És nem tudok azoktól sem eltekinteni, akik mindezt szemlélik, adott esetben méltatják. Igen, adott az alkalom, megragadtam a lehetőséget, és elemezve a környezetemet, az emberek szándékát, cselekedetét, helyezkedésem közepette gondolataimat leírom. Csakis azért teszem, mert úgy gondolom, hogy a társadalomnak szüksége van előfutárokra, olyanokra is, akik kutatják, keresik, tudatosítani szeretnék a világ dolgait. Egyszerűen, az energiámmal való gazdálkodás szempontjából szükségem van, arra, hogy különbséget tudjak tenni az egészséges megnyilvánulás és a hóbort között. Leírom, így üzenek azoknak, akik a felszínes életformájuk, hóbortjaik közepette kikezdenek, tolvajnak, gazembernek minősítenek. Tolmácsolom, hogy azzal az Isten adta energiájukkal hatékonyabban gazdálkodjanak. Nap, mint nap fordítsanak egy kis energiát az elhunytjaik emlékére is, mert ha képes valaki imádkozni, azaz meditálni és egy igazi, valódi képet alkotni a múltról, akkor ezt a jövőről is megteheti.

    Megemlékezek „Ádám” apánkról, és az összes elhunyt leszármazottjáról, azaz az összes elhunyt felmenőimről, - hallgatok.

  • Téli, nyári káposzta

    Köztudott, hogy térségünket a téli káposztával többnyire Szépvíz község gazdái látják el. Habár vannak, akik a szomszéd széki terményt is kedvelik, mi a csíki portékát értékeljük. Néhány napja latolom, mitől is lehet ennyire finom? Talán a víztől, az is lehet, hogy a földjétől, mindenképp arról meggyőződtünk, hogy nyersen, főve, főleg töltelékes káposzta formájában a párját ritkítja. Szóvá teszem, hiszen a hétvége fő eseménye a szépvízi káposztavásár, amelynek díszvendége ez alkalommal Csíkmadaras község volt. Ébresztett a madarasi fúvószenekar a Szépvíz községhez tartozó településeken is. Éberek voltak a borzsovaiak, a szentmiklósiak, tulajdonképpen ők ébresztették fel az éjszakázó fúvósainkat. Amire a zenekar a káposztás földre ért, már a termés nagy része az új tulajdonosok kezében volt. A termés begyűjtését a hagyomány szerint a kulturális műsor követte, amelyben a főszerep a csíkmadarasi hagyományőrző csoporté volt. Szólt a muzsika, táncolt a fellépők apraja, nagyja, és nem maradt ki a méltatás, a biztató szó sem. Jó látni, hogy a képviselőink, szenátoraink itt vannak. Igen, lehet rájuk is, és a községünk fúvószenekarára, a népes hagyományőrző csoportjára, a gyerek és az ifjúsági tánccsoportjára is számítani. Köszönet a felkérésért, köszönet mindenkinek, akivel együtt ünnepelhettünk.

    Bíró László                              

  • Megboldogult

    Harangoznak! Többet és másképp, mint a mohácsi vészre emlékeztető déli harangozáskor. Említésre méltó esemény, bármilyen körülmények között, még akkor is, ha az elhunyt csíkmadarasi Váncsa Ferenc már az ötvenen is, egy szűk évvel a hatvanon is túl volt. Szóvá teszem, hiszen több mint személyes kapcsolat fűz össze vele, most már az örökkévalóságig, letagadhatatlan. Személyes a kapcsolatunk, mert annak idején keresztszülői minőséget vállalt. A kapcsolatunk egyetemes is, mert zenészként az élete során, térségszinten több generációnak szerzett kellemes pillanatokat. Az elválás mindig szomorú eset. Hull a könnyem, mint a záporeső, még akkor is, ha tudom, hogy az elválás csak anyagi formában lehetséges.

    Elfogadni nagyon nehéz, hiszen két hónappal ezelőtt még együtt muzsikáltunk. Igaz, küzdött a talpon maradásért. Tudta, hogy közeledik a vég. Mondta is: - Keresztfiam! Ez volt az utolsó zenélésem!

    Viaskodok magamban, mert megértem, hogy Neki távozni kellett, azt is, hogy mi is arra tartunk, nemsokára találkozhatunk, de addig is,… hiányzik! Rendezgetem a gondolataimat. Köztudott, hogy ez az élet számomra sem lesz elegendő a lerendezésre. Fontoskodom az által, hogy örök nyugodalmat kívánok az elhunytnak! Magamért, csakis a boldogulásomért teszem, hisz - Ő már megboldogult!

  • Meglepetés!

    Ha nem lenne a kezem között egy, szemmel láthatóan legalább 10 kilós kosár szem, száj ingere tartalmával, azt mondanám, hogy csak álmodtam. A valóság az, hogy péntek este egy kellemes meglepetés ért. Meglepődtem, hiszen kitűntetésben volt részem, ugyanis a Pest Megyei és Érd Megyei Jogú Városi Kereskedelmi és Iparkamara vezetősége látogatott Erdélybe, és egy családias környezetben köszöntöttek, ajándékoztak meg személy szerint is. Jól esett az ajándékcsomag, ennyire tartalmas, talán, a hajdanán Svédországból hazalátogató rokonaim ajándéka volt. Értékelem messzemenően. Köszönöm szépen! Egy picit fura a történet, mert a kitüntetés alapját a nemzetünk szimbólumaiért való kiállásom képezte. Fura és ironikus, mert pontosan ebben az ügyben nem kellene kitűnő legyek. Itt Székelyföldön a szimbólumainkért is mindannyiunk részéről, egységes kiállás kellene, hogy legyen. Jól jött a méltatás és jókor, mert már a hamu következett volna. Ugyanis, a térség egyes hangadóitól inkább neheztelő véleményt kaptam. Magyarkodásnak minősítették, holott igazán nem vittem túlzásba, csak egy zászlót tűztem ki a két idegen közé. Summa: a Fennvalónak gondja van, s amikor már úgy gondoljuk, hogy nincs tovább, íme, találkozunk jó emberekkel, a gondok rendeződnek. A meglepetésemet nem palástolom, sőt a félreértések elkerüléséért hangoztatom, hiszen a találkozás nem merült ki egy bátorító vállveregetésen,  több volt, mint személyes ügy. Amiről úgy utólag megbizonyosodtam, az Iparkamara tehetős és nagylelkű intézmény, hiszen 1 millió forint támogatást ajánlott fel községünk fejlesztésére. A világért nem utasítanám vissza, úgy gondolom, hogy községünk fejlesztésére „nincs az a pénz, amit nem lehetne ráfordítani! Viszont arról is meggyőződtem, hogy a találkozásunk nem volt véletlen, a konklúzió kétoldalú! Letagadhatatlan, hogy számunkra az iparkamara tevékenysége példaértékű, nagyszerű a tagsága, vezetősége.

    Köszönet mindenért Dr. Vereczkey Zoltán Elnök Úrnak és csapatának!

  • Magyar Művészetért Díj gálaestjén

    Tisztelettel köszöntöm Önöket a Nemzeti Összetartozás Napján!

    Hölgyeim és Uraim, kedves díjazok, és díjazottak, résztvevők!


    Be kell ismerjem zaklatottságom, hiszen számomra meglepő és különös volt már a felkérés.  Ugyanakkor megtisztelő az, hogy a Magyar Művészetért Díj gálaestjének díszvendége lehetek. Kutatom, szeretném megtudni, hogy mit keresek ebben a helyzetben, vagyis mi kapcsol össze engem ezzel az eseménnyel? De mindenekelőtt az illem kötelez arra, hogy néhány szóban magamról szóljak, majd tisztázódhat a szerepem is. Röviden: életem 41-ik évében, azon túl, hogy Bíró László nevet viselek, és megismerem magam adott esetben egy tűkör előtt állva, valójában fogalmam nincs arról, hogy ki vagyok. De arról meggyőződtem, hogy mint más emberi lény itt a földön, valakik vagyunk, akik a minket körülvevő nagy élettérben, ezt a testnek nevezett kis életteret használjuk. Ha már sikerült ennyire bemutatkozom, akkor feltárom, hogy miért is lehetek ma Önök között. A művészet nagyon távol áll tőlem, feltéve, ha néhány polgármesteri mandátum idején, a talpon maradásom esetleg művészinek minősülne. Köztudott, ahol szolgálhatok, egy országban, ott a tiszta, szívből jövő munka az gaztett.
     

    Kedves Jelenlevők!


    Engedtessék meg, hogy a Nemzeti Összetartozás Napjával kapcsolatosan néhány gondolatot megosszak Önökkel. Az a tisztának, épnek vélt pohár, félig üresen, vagy félig tele jelképe a Magyar Nemzetünknek. Jelzésértéke van számomra annak is, hogy még sokan vannak, akik a poharat inkább üresnek látják, tehát nagyon sokat kell dolgoznunk, azért, hogy senki ne maradhasson el a többségtől. A többségtől, akikül meg vagyunk arról győződve, hogy Trianon és más kórokozó esemény is nemzetünk megújulását eredményezte. Nyilván, a mai nap, számunkra nem lehet ünnep, de majd száz évvel ezelőtt bekövetkezett balesetnek mára csakis leckeértéke van. Tehát, tennünk kell a dolgunkat továbbra is azért, hogy a Magyar Nemzet pohara elsősorban ép, tiszta, és ha lehet, mindig tele legyen.

    Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!

  • Hol vagy te szép ifjúság...

    Kedves Kortársak, Osztálytársak!
    Még mielőtt a fergeteges buli kezdetét venné, engedjétek meg nekem, hogy néhány percet elraboljak az életetekből, úgy fogalmazok, hogy az osztályfőnöki óráról való hiányzásunk indokaként. Egy jól meg alapozott indok sarkal, hogy az alapokig lépjünk vissza, pontosabban most már ki merem jelenteni, hogy több mint negyven évre.  Az akkori körülmények úgy hozták, hogy az év majd végére születettekül az első osztályt a következő évben születettek nagy részével kezdhettük. Ez a baleset okozhatta azt, hogy mi néhányan, úgy gondoltuk, úgy hittük, pontosabban fanatikus módon meg voltunk róla győződve, hogy a mi kortársaink azok, akikül együtt nőttünk fel, részleteiben: akikül egy időben szabadultunk ki az óvoda öleléséből, akikül együtt topogtunk be a betűvetés labirintusába, akikül átélhettük az Á-B osztály versengését, akikül megélhettük a gyerekkorunk ünnepeit, hétköznapjait, az elsőáldozástól a szüreti bálunkig.
    Valóban komoly fejtörést okozott számunkra a 75-ösök tiszteletteljes meghívása, tényleg gondban voltunk, hiszen a visszautasításnak a következményével számolni lehetett. A kérés visszautasítása tiszteletlenséget is jelenthet, ugyanakkor sejteni lehetett azt, hogy a formához való ragaszkodás következményeként, ebben az évben kizáródhatunk az ünnepi programból. Kedves kortársak! Így 40 - en túl már sokkal megértőbbek vagyunk magunkkal szemben is. Már nem bánt, sőt megnyugtató az, hogy a szívünkre hallgattunk. Döntésünk helytállását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ilyen alkalom adtán a kortársakat nem a felszínes jelenlét, vagy az önjelölt ünneplő szerep kapcsolja össze, hanem az együttlét lehetősége, amelyet természetesen koronázza a közösség virághalmaza. Kiemelt fontossággal bír, hogy a kortársak az elrohant negyven évről röviden be szoktak számolni. Amúgy is, a nagyvonalú, másfél órás beszámolómat csakis veletek osztanám meg. Vagy az elrohant négy évtized fergetegében keletkezett és rendezetlen koccanásaink  miatt is kötelességünk egymástól, nyilván magunkért elnézést kérnünk. Tehát, kezdem azzal,  hogyha közületek van, akit emberi gyarlóságomból adódóan bántottam volna, most kérem, hogy  bocsásson meg. Azt nem állítanám, hogy többé nem fordul elő, emberek vagyunk. De törekszem, és kérlek titeket is, törekedjetek arra, hogy  a napunk ne nyugodjon le  haraggal a szívünkben.
    Kedves kortársak!
    Zárom soraimat azzal, hogy a tegnap nem volt szívem a rituálén személy szerint részt venni, de azt Ti is tudjátok, hogy magányomban veletek voltam. Az oszi órán ott ültem a helyemen, felvonultam veletek az anyakereszthez, ott ültem a templom padjában és, ahogy a virágesőben végig vonultunk nagyon büszke voltam rátok. Azért, hogy most személy szerint is itt lehetek,  köszönöm szépen mindannyitoknak.

  • Hoki botot, s hej, haj

    Nagy érdeklődéssel követem a hoki vb-t, ha az időm úgy engedi, akkor egy harmadot sem hagyok ki. Még a visszajátszásból is egy-egy érdekes mozzanatot megnézek. Hogy miért érdekel ennyire, talán meg sem tudom magyarázni, de az biztos, hogy leköt a játékosok leleményessége, egyéni harca, és elemzem a csapatjátékot, a felkészülést, fizikailag, pszichológiailag, röviden: minden szempontból. Legutóbb a Németország és Amerika csapata közötti mérkőzést fürkészhettem, azaz csodálhattam, és bizony nem kellett sajnáljam a rá szánt időt. Ha már senki nem akadályozhatott meg abban, hogy jártassam az agyam, a nézői pozíciót is kielemeztem. A nézők mindenképp azt értékelik, ha a pályán küzdés, hajtás van, több mint agyalás, pontosabban az díjazódik, ha ösztönszerű, sikeres, eredményes játék van.

  • Együtt a fiatalokkal a vízben is

    Alkalom volt, ugyebár a Vízügyi Igazgatóság kezdeményezésében az Olt folyó mentén került sor a tavaszi nagytakarításra.  Évente szervezik meg, amelyhez csatlakozik minden jó szándékú ember, azaz civilek vállalkozók, az önkormányzatok és ki kell emeljem, hogy a csíkmadarasi iskola 7-ik, 8-ik osztályos fiataljai is. Az igazság az, hogy a folyóink, patakjaink partjaira rá fér a nagyobb, kisebb takarítás. Nehéz felfogni azt, hogy miért dobjuk a szemetet pont vízbe, de szembesülhettünk a valósággal. Ez van. A térségünk küzd a vízzel. Annyi van belőle, hogy a lakosság a bőség zavarával küzd. Semmi rosszat nem feltételezek, viszont abban biztos vagyok, hogy csupán két hetet kellene eltöltsünk a sivatagban. Reggel, este homokkal mosakodnánk, jobb esetben a vizet fél decinként adagolnánk. Vagy víz nélkül. Arról meg vagyok győződve, hogy a két hét sivatagi túránk után értékelnénk a térségünk felbecsülhetetlen adottságait, messzemenően a vizeinket.

    Mindenképp értékelem a kezdeményezést, a résztvevők részéről a lelkes hozzáállást, külön köszönöm a helyi vállalkozóknak a hozzájárulást. Számomra egy élmény volt, hiszen a fiatalok társaságában, együtt tehettünk ismét a közösségünkért.

  • Ingyen pénz

    Hallom, hogy egy arc azzal próbálja szédíteni, már azokat, akiket esetleg még a „körhintára” fel lehet ültetni, hogy az Európai Unió alapjából lehívott pályázati pénzek, ingyen vannak. Csak annyit szeretnék a témához fűzni, hogy ingyen pénz nincs. Az igaz, hogy van, aki úgy visz haza pénzt, adott esetben fizetést, hogy nem dolgozott meg érte.

     Hadd szólítsam meg egy picit emberibben azt, aki a tévedéséből képes azt gondolni, hogy az eltékozolt energiájáért nem fogja senki számon kérni. Lehetséges, hogy más részéről sose lesz számonkérés, azonban a saját magával való elszámolását senki nem kerüli el.

  • Ha valamit kívánhatok

    Még mielőtt félreértené bárki, tisztázom a helyzetet: magamért, de nem magamnak kívánok. Magyarázkodom, hiszen volt már eset, amikor kihasználva az alkalmat, inkább magamnak kívántam. Érdekesnek is tűnt, hogy az ünnepi kívánságon kívül, ha még valamit kívánhatok: kívánlak! Mellőzöm a huncutságot, és igyekszem fokozni az ünnepi hangulatot- szóban!

    Ugyebár az ünneplésnek különböző formája lehet. Egyesek nagy dírdurral, mások csendesen, vannak, akik nagy társaságban, pompával, fényűzéssel, olyanokról is tudok, akik szerényen, adott esetben magányosan ünnepelnek. Jó tágas ez a világ, van hely, van lehetőség, csak a fantáziánk szab határt az ünnepi forma kialakításában. A lényeg, hogy az életünkben vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, le kell állni, ki kell kapcsolódni, hálás kell lenni, adakozni, várakozni kell, köszönetet, ünnepi beszédet kell mondani. Ez idáig rendben is volna, csak a felsoroltakhoz miért is kellene, akarva akaratlanul ülő ünnepet kiáltani? Csupán az elme játékáért teszem fel a kérdést, mert valójában senkit nem kényszerítenek ünneplésre. Adott az alkalom, aki akar, ünnepel, aki nem, nem! Nos: az ünnepi hangulatom megfogalmazhatatlan, egy élmény! Ezzel úgy vagyok, hogy ebben a felpördült világban, az idő iszonyú gyorsan telik, ünnep, ünnepet ér, és annyi eseménynek vagyok közvetlen, közvetett módon részese, ha valamire nem köteleznek, akkor sajátos módon „ünnepelek”, azaz sehogy. Ez az igazság, de teljesen passzív nem tudok lenni. Követem, elemzem a környezetemben lévők életfilozófiáját, a tőlem telhetőt igyekszem megtenni: ha nem tudnék segíteni, legalább ne zavarjak. Talán ez motivál, hogy a jókívánók sorából nem akarok kimaradni. Így, mindenkinek minden jót, a húsvét alkalmából, Kellemes Húsvéti Ünnepet kívánok!

  • Éljen a Magyar Szabadság!

    Tisztelt ünneplő közösség!

    Adott az alkalom, szólok! Ismételten mondom el Önöknek azt, ami 1849 óta már több milliószor elhangzott: Éljen a magyar szabadság! Adott az alkalom, és az egyetértésre való törekvésem is kötelez, így azt is elmondom, hogy mit értek, azaz mit nem értek a szabadság kifejezés alatt. 

    A XXI-ik században vagyunk. Szabadok vagyunk! Azt is lehetne mondani, hogy szabadok vagyunk, mint a madár. Fittyet hányva a szülő, a szülőföld iránti kötelezettségeinkre elszállhatunk, mint a madarak, vissza se nézünk. Állítom ezt én, aki tudja, mit jelent az alacsony, a magas repülés, mert, ha még rövid időszakra is, de hagytam el Csíkmadarast. Volt időszak, amikor gond nélkül, utazhattam át Európát, gond, és felelősség nélkül tehettem kijelentéseket, fogalmazhattam meg elvárásokat, bárkivel, bármivel szemben. Abban az időszakban úgy gondoltam, hogy az élet, - a gond nélküli élet az alanyi jogon jár nekem is. Úgy gondoltam, hogyha már meg tudom fogalmazni az igényemet, akkor az már bőven elég. Semmit nem kell többet tennem. De jó, hogy nem így van. Mert most Önöknek elmondhatom, hogy a szabadság az kevésbé jelenti a gond a felelősség, a szülőföld iránti kötelezettség nélküli életet. Rájöttem, ha egy parányit is szabadnak érzem magam az azért van, mert valamitől megszabadultam. Megszabadultam attól, hogy a világot, csak úgy lássam, ahogy én akarom. Rá kellett ébrednem, hogy a világ a maga valóságában létezik. Amennyiben úgy képzelem el, ahogy van és a valóságot el tudom fogadni, adott esetben együtt is tudok azzal élni, sokkal szabadabb vagyok.

    Véget nem érő magyarázkodásba kellene kezdjek, ha meg szeretném értetni bárkivel a szabadság, azaz a szabad akarat fogalmát, hiszen nagyon bonyolult kérdésről elmélkednék, amelyről már ez idáig nagyon sokan gondolkodtak. Más, újabb tudományos magyarázattal nem szolgálhatok ellenben egy biztos, hogy többről van szó, mint értelem, hiszen a megértéshez akarat is kell, de nem elég az értelem és az akarat, hiszen a szabadság az egy életforma, az igazsághoz, azaz a valósághoz való igazodást jelenti. Tehát: a szabadság a tetteinkben mutatkozik meg, ezért tisztelettel kérek mindenkit, elsősorban tegyünk azért, hogy a közösségünk szabadság igénye legyen valósan, mindenki számára egyértelműen megfogalmazva. Felkérek mindenkit, tegyen azért, hogy megélhessük az élő magyar szabadságot!

    Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

    Csíkmadaras, 2016 március 15.

  • 2016 X kb.365 Nőnap!

    Mondhatni, hogy amióta a világ létezik, ki merem jelenteni, talán már a világunk megszületése előtt van nő, ezzel együtt Nőnap. Természetesen jó lenne tudni az összefüggéseket: a világunk létezésének feltétele a nap létezése, azaz attól világ a világunk, hogy a nap teremt világosságot? A világunk megszületése előtt lehetett-e még egy hasonló világ? Az biztos, hogy Nőnap megünneplésének elemi feltétele, hogy kell a nap, kellenek a nők, akit köszöntenek, kellenek azok, akik köszöntik Őket és még nagyon sok minden. Például a rét hóvirágostól, ha nem, akkor az üvegház tulipánostól, de kell a figyelmesség, kell a szándék. Úgy vélem, hogyha az év mindenegyes napja, ha valami baleset miatt mégsem lehetne a nők napja, akkor adott egy március 8., amikor kiemelten együtt érezhetünk a nőkkel, amikor mindaz eszünkbe juthat, amitől nő a Nő. Tartok attól, hogy emberi gyarlóságomból számomra is a vezeklés napja lehet március 8., így: „adassék nekik gyönyörűség, szerelmükért örök hűség, adassék könny is, hogy kibírják az élet összegyűjtött kínját!”

  • Még meg sem haltam, s már temettek?

    Díszes társaság! Keresem a lényegét ennek a csodálatos hangulatnak, amellyel körülvesztek. Pontosan abban az időszakban, amikor számomra egy picit ünnepélyesebb kellene legyen, hiszen közeledik a születésnapom, jöttök a”köszöntőkkel”! Ami hülyeségnek, maflaságnak nevezhető, mindennel találkozom. Ugyebár a mandátumom utolsó 6 hónapját tengetem, de már egyesek megengedhetik maguknak, hogy körülöttem temetési hangulatot teremtsenek, amelynek főszereplője, az elhunyt én lennék. Valójában csak úgy érzem magam, mint az a székely bácsi, aki estefelé, részegen a kerti budin belealudt. Vaksötétben ébredezik, előrenyújtja a karját, deszka, oldalra, hátra, deszka. Felkiált! Istenem! Ezek engem élve eltemettek!

    Kedves gyászmenet!

    Nekem csak az a gondom, hogy az elmúlásom esetén is elvárom a zeneszó kíséretet, nem hogy most, amíg még magam is hangszert foghatok a kezemben. Tehát, „egy dolog legyen tiszta”: szóban kifejezhetetlen az a munka, amit községünkért végezni kell. Ebben a viszonyítási alap lehet a szomszéd községek eredményessége is, de Csíkmadarasnak van húsbavágóbb viszonyítási alapja – 1968! A 6500 hektár közigazgatási területünk adottságaival úgy kell gazdálkodjunk, hogy a valóságban visszaszerezhessük községi státusunkat és inkább gyarapodjon közösségünk szellemi, gazdasági, politikai tőkéje! S ha majd eljön a Chopin gyászindulójának ideje, - maga magát megmutatja, de addig is: ha valaki a madarasi „bandából” halláskárosult lenne, akkor fürkéssze a horgas inamat, ha vak lenne, akkor fülelje a kopogásomat, de úgy muzsikáljon, hogy a világ is táncra perdüljön.

  • Valami forr

    Istennek legyen hála! Egy új időszak köszöntött be a csíkmadarasi ifjak életébe. Szemmel látható, füllel hallható, stb. Egy biztos, hogy megnyilvánulásaik első, néhány lépéseiben már bebizonyították tettrekészségüket, szervezőképességüket, igényességüket. Kedves ifjak! Továbbra is vigyázzatok egymásra. A községünk iránti elhivatottságotokban ne engedjétek, hogy bármi megoszthasson titeket.  Csekély 15 évnyi közszerep, azaz néhány nagyon nehéz polgármesteri mandátum után bátran kijelenthetem: községünknek szüksége van a megújulásra, lassan eljön annak az ideje is. Kétség nincs, a következő generáció fel lesz készülve a szülőföld megtartására…

  • Reakció

    További vitára alkalmat nem szándékozom adni, egyszerűen, az érintettség jogán reagálok. Majd két napja, egyre erősebben cseng a fülemben, a Területi RMDSZ küldöttgyűlésén elhangzott, félreérthetetlen, rövid mondat. A lényege, ami elemzésre késztetett: úgy lehetett érteni, hogy a szervezeten belül vannak jók, és „művészek” azaz, akik kevésbé jók, talán, akit el kell viselni, magyarán rosszak. „Sztárok”, akik miatt teret veszít a romániai magyarság, ha…

    Elemzem! A jók között nem vagyok, mert az kitűnt volna. Akkor a besorolásom, amennyiben még az RMDSZ szereplője lehetek, inkább a negatív szerep, azaz a „művész”. Tehát, van okom a spekulálásra! Lássuk csak, mi miatt, és milyen módon tudnak adott esetben a „művész” urak teret veszíttetni? Melyik térből? Abból a térből, amely felé magas térdemeléssel igyekszünk, amely az örökkévalóságig biztosít felszín alatt, legalább két méter mélységben két négyzetméternyi tulajdonjogot? Arról a térről lenne-e szó, amelyet már az elmúlt száz évben legalább egymilliószor elveszítettünk? Csaknem arról a térről vala szó, amelyet, ha vért izzadunk, sem tudunk birtokba helyezni, visszaszolgáltatni? Hadd ne legyen az én szavam, még művészinek minősülne, de Murphy törvénye alapján, mi is romlik el, azaz mit is veszítünk el? Hogyan is tudná a romániai magyarság kisebbsége a romániai magyarság terét elvesztetnie? A romániai magyarság, mint kisebbség, hogyan is veszítheti el terét?

    Vegyünk egy példát: ismerek egy arcot, aki ide s tova 15 éve közszerepben üzérkedik. Megismerhettem a lehető legközelebbről, több mint tudom, hogy mi jár a fejében, és több mint érzem, mit visel a szívén. Így a lehető legjobban megértettem, és el tudtam fogadni, mikor a polgármesteri megbízatása első lépéseként a román zászló kollekció mellé a magyar nemzet zászlaját is kitűzte. A társalgásaink során volt alkalmam meggyőződni arról is, hogy a provokációnak, vagy egyéb, hátsó szándékkal minősíthető gondolat csirájának sem volt helye. Tudom jól, hogy aki érdeklődött az esete iránt, mindenkinek elmagyarázta, hogy őt nem a provokáció vezérli, hanem egyszerűen az igény. Az igény, amely minden egészséges nemzetben, emberben, viseletében, kultúrájában, gyászában, ünnepében, a hagyományai, az öröksége iránti tiszteletében benne van, amelyet nem tagadhat meg, amiért nem kell szégyenkeznie, de amelyért mindenkinek kötelessége tenni, akár az élete árán is! Szegény édesanyja jutott az eszembe, melyik eset lehetne számára megnyugtatóbb? Ha a fiát hősként veszítené el, vagy egy megalkuvó, közösségi júdásként?

    Megfordult a fejemben - a küldöttgyűlés fórumában a rövid hozzászólás lehetőség is adott volt, de egy halandó, akire a „művész” szerep is immel, ámmal  ráillik, hogyan tolakodhatott volna azok elé, akiknek adott esetben a főméltósági pozíciójukban, nem csak beszélni, hanem tenniük is kellene. És akkor, amikor kell, amikor azt látják, hogy egymást veszítjük el, amikor köztudott, hogy a vezetőink levadászása, a közösségünk ellehetetlenítése folyik.

    Főurak! Most is kell tenni! De nem más nemzet ellen és nem az emberiség ellen, hanem akár a román nemzetért, hogy Ők is emelkedhessenek a gondjaik fölé. Lehessenek nagyobb vonalúak, rendelkezhessenek sokkal több önbizalommal, lehessenek a Székelyföld, a székelység, a magyarság, iránt tisztelettel, elismeréssel, büszkeséggel. De elsősorban mi magunkat kell összeszednünk, egymásra vigyáznunk. Egymással, sokkal megértőbbek kellene lennünk. Ugye, nem akkora gond, ha elvárom, hogy az értelmesebbjeink azzal az istenadta értelmükkel ne letiporjanak, inkább felemeljenek!

    Elhagytam a teret, azaz, arra a néhány órára magunkénak vélt helyiséget. A hátsó kijáraton lopakodtam ki, nehogy a csipkerózsika álmában valakit megzavarjak. A lépcsőkön már Petőfinkkel sóhajtottam együtt, talán dúdoltam is: „elmondanám, de hasztalan beszéd…” és közben megfogadtam, hogy a hozzászólásomat leírom. A mondanivalóm ebben a formában legalább nem pöröghet vissza néhány hideg szobor arcképéről.

  • Járt utat a járatlanért!

    Ha valaki járt már járt-, vagy járatlan úton, az én vagyok, teljes vállszélességben! Állítom ezt reakcióként egy reakcióra. Mint a székely bácsi, aki bemutatta, hogyan kezdődött a verekedés: „úgy kezdődött, hogy a komám visszaütött!” Tisztázódom, hiszen egy eldobott szó miatt, kényszerülök magyarázkodásra, amelyet egyáltalán nem bántó szándékkal tettem, sőt, úgy gondolom, hogyha valaki csekély 15 évvel ezelőtt egy ilyen szócskával fejbe vert volna, hálás lennék a mai napig. Egy szó, mint száz, ha valaki úgy gondolja, hogy a becses községünkön áthaladó EURÓPAI ÚT, az tényleg európai, akkor annak fogalma nincs a járt út minőségről. A szavakkal dobálózni lehet, oda- vissza, de csupán Csíkból Debrecenig kell egy „járt úton” eljutni, onnan továbbhaladni anyaországunk fővárosán át az Atlanti óceánig és a járt utakról egy helyesebb következtetést mindjárt le lehet vonni. Befejezésül egy kérdést fogalmazok meg: ha az életrevaló, felkészült, jóindulatú humánerőn kívül minden megvan ahhoz, hogy valóban európai utat építsünk, akkor mi az, ami miatt még sem sikerülhet??

  • Disznóra bársony köntöst

    Hüledezek – a minap eszembe juttattak egy történetet. Tudomásul kellett vegyem, hogy egy csíkmadarasi polgár a polgármestert ismételten feljelentette. Csoda-e, hogy a roma csávó jutott eszembe?  Akinek, pontosabban a feleségének gyermeke született és ő a barátjának újságolta a jó hírt, és azt, hogy „be kell menjen a városházára, hogy jelentse fel a fiát”!

    Néhány éve meggyőződhettem arról, hogy az uraságot, és a butaságot meg kell fizetni. A mocsok nem veheti, fel az országot. A keletkező szemetet, hulladékot a megfelelő helyre kell tenni, a megfelelő azaz, az előírt körülmények között. Igen ám, de a szolgáltatást meg kell fizetni, és ebből indult a baj, mert a lakosság nem tudott fizetni, így a községházán jelentős adóság halmozódott fel. Újratervezés! Ki kellett találni egy új rendszert, amely segítségével meg lehet oldani a problémát. Így született meg a szelektív hulladéktárolók ötlete, a kivitelezése és a gyakorlati működtetése. Elméletileg is kellett volna működnie, de ezt szubjektív okok miatt máig csak részben tudtuk megoldani. A feljelentésnek némi alapja van, tehát a feljelentőt a feljelentés tárgya miatt, nem tudom megróni, sőt tudom jól, hogy ez a magatartása családi öröksége is, azzal pedig együtt kell élni, elege lehet! De, aki annyira felvilágosult, hogy érti, hogyan lehet elegánsan, törvényesen a hulladékgazdálkodást községünkben művelni, akkor miért nem érti azt meg, hogy kellett egy kis idő, amíg a községháza a „semmiből” feltételt teremthetett a gazdálkodáshoz. A községgazdálkodás vállalkozása néhány héten belül fog tudni tisztességesen szolgáltatni, csak ilyen körülmények között, amikor községünkben elsősorban nem anyagi, hanem agyi problémák vannak, addig türelmesebbek, megértőbbek kellene lenni egymással, legalább. Holott az értelemre szükség van, mert meg kell értetni a községünk fogyatékkal élőivel is, hogy a szelektív szigeteket egészségesen kell használni. Az üveget az üvegnek szánt tárolóba, a műanyagot a műanyag tárolóba kell tenni. A komposztálandó, azaz ami lebomlandó anyag, mint például az élelmiszermaradék, vagy fű, adott esetben a hamu, azt a gazdasági udvar valamelyik szögletében neki szánt, üríthető tárolóba kell helyezni. A „makúj” székellyel meg kell értetni, hogy kommunikálni kell. Ha építkezésből, bontásból, vagy egyéb tevékenységből származó hasznavehetetlen hulladék keletkezik, akkor értesítse a közszolgáltató céget, van elegáns megoldás mindenre. Meg kell értetni a kedves feljelentő társasággal is, hogy a bársonnyal csak óvatosan, körültekintően, ha egy mód van, a röfögéssel, ne párosuljon!

  • Ön ne tudná, méltóságos Főispán Úr?

    Tartozom Önnek Főispán Úr! Nem csak a nemzeti lobogónk használata miatt kirótt pénzbírsággal. El is kell mondjam, hogy felnézek Önre, jobb dolgom nem lévén. Ha már a nézésre adtam a fejem, akkor nézelődök, természetesen le is, hogy értékelni tudjam, a felettébbet. Nézek fel is, elvégre lent vagyok, ennél alább már látnivaló úgysincs. Ne vegye tolakodásnak, méltóságos Uram, de a kapcsolatunk, ha már van, kötelez a valóságos szó kimondására. És akkor, hogyne mondanám el, azt hogy tényleg felnézek az Önök vakmerőségére és elszántságára! Bizonyára mély elszántságot feltételez már az is, hogy Önök minden áron kapcsolatot óhajtanak „ápolni” velem, akkor, amikor az égvilágon egy porcikám se kívánja az Önökkel való kapcsolatot. És, ha már szóba jött, azt is elmondom, hogy miért:

    Önök egy más nemzethez tartoznak, és mi sem bizonyítja ezt jobban többek között, mint az, hogy erőltetik a velem való kapcsolatot. Írott szabályaikra (törvényeikre) hivatkozva tolongnak, nyomulnak, mintha ki akarnának az életteremből szorítani, ha a számomra idegen regulákat nem tenném magamévá. De bizonyítja az is, hogy olyan színkombinációt erőltetnek rám, amellyel együtt tudok élni, de, amúgy semmi közöm hozzá. Az nem az enyém! Felettébb jelzi az elszántságot az is, hogy Önök a teremtés csodáját óhajtják túllicitálni. Képzeletben látom magam előtt a „tricolor”- ban pompázó baromfiudvart.

    Persze, hogy tudja Ön azt, ha a barmok, csak három színben ragyognának, úgy is a tyúk, tyúkkal, a lúd, lúddal!

  • Igazság, szabadság, testvériség!

    Úgy össze vannak kuszálódva az ügyek, hogy egyre bonyolultabb a közigazgatásban kiigazodni. Pedig, most a XXI. században, amikor mondhatni, mindenki tudja, hogyan kell igazgatni, sokkal egyszerűbb kellene legyen az „adminisztráció”.  Arra, hogy miért nem egyszerűsödik az életünk, csak feltételezéseim vannak. Úgy vélem, hogy alapjába véve nem is akarjuk. Az elvárás és a lemondás nagyon megfér egymás mellett.  Tehát: bonyolult az iskolánk háza táján kialakult, a személyzet leépítését illető ügy. Érthetetlen, hiszen szükség van karbantartóra is, takarító személyzetre, főleg, ha az új iskola is elkészülhet, de mégis elbocsátásban részesülnek. Az tény, hogy a tanfelügyelőség leszabályozza a személyzeti keretet, és a megszorítások a nem oktatói közösséget érinti, de akkor ez idáig a humánerő szükséglet rosszul volt megállapítva? Mostanig több takarítót, esetleg konyhai személyzetet, vagy kazánfűtőt, karbantartót fizettünk meg, mint amennyire szükségünk lett volna?  Bonyolult kérdéskör, hiszen emberi lelkeket érintő problémát jelent, az igazi megoldás megtalálására, pedig több energiát kell fordítani. Talán egy jó viszonyítási alap segíthetne, mint például, ha azzal számolnánk, hogy a közösség kizárólag az általa kitermelt bevételekből kellene biztosítsa akár az oktatás feltételeit is. Akkor lenne igazság, szabadság, testvériség!

  • Ó, Te szépséges Hargita

    Reagálom sajátos modorommal, mindenképp tisztelettel és elismeréssel a Libán-Zetelaka Erdőgondnokság által összehívott fórum jegyzőkönyvében jegyzett hozzászólásomat.

    Arra gondoltam, hogy a félreértések elkerülése miatt, leírom a véleményemet, talán ez a forma értelmezhetőbb, hasznosíthatóbb, mint…

    A jegyzőkönyvben a nevem alatti hozzászólás össze van vonva a madarasi közbirtokosság elnökének mondandójával. Elsősorban ügyrendben szóltam, majd részleteiben is kifejtettem a véleményem.

    Az alkalmat kihasználva, röviden összefoglalom a téma körüli meglátásomat:

    A Madarasi Hargita csúcsa körüli körülmények valóban a gazdátlanságról árulkodnak. Attól eltekintve, hogy a magyarok szent hegyének „tulajdonítjuk”, van tulajdonosa annak a helynek, és vannak használói. Tény az, hogy a helyet nem csak a tulajdonos használja, hasznosítja, hanem elsősorban a világból idelátogatók, illetve az Őket kiszolgáló turisztikai szereplők is. A hely látogatottsága, intenzívebb használata miatt fokozottabb kell legyen a hely felügyelete. Egy egészséges állapot kialakítása, megtartása, elsősorban a tulajdonos, nyilván, minden szereplőnek a státusza, a helyhez való kapcsolata függvényében is a feladata.

    Tehát: a Madarasi Hargita hegy csúcsa, és az odavezető fő ösvény Csíkmadaras közigazgatási területén, a helyi közbirtokosság tulajdonában van. Így, a madarasi közbirtokosságot, mint tulajdonost illeti a részletes rendezési terv kiszegődése, amelyet egy szakavatott tervező cég kell elkészítsen, nyilván a témában érdekelt szereplőkkel közösen, a zonális rendezési tervvel összhangban. A tervezési, a kivitelezési költségeket is meg kell osztani, és miután a kívánt rendezési terv kiviteleződött, akkor következik a létesítmény működtetésének kérdése. Azt is megjegyzem, hogyha a tulajdonosnak nincs igénye a területrendezésre, akkor azt kezdeményezheti bárki, viszont a tulajdonos beleegyezése nélkül nem lehet előrelépni. Ez alkalommal, tisztelettel felkérem Csíkmadaras közbirtokosságát, vezetőségét arra, hogy a területrendezési ügy irányítását vállalja fel! Biztos vagyok abban, hogy az érdekelt szereplők, mint az érintett közigazgatási egységek, a közbirtokosságok, a turisztikai vállalkozók, a megyei önkormányzat anyagi szempontból is vállalják a részüket, másképp nem is lehetne rendet teremteni. Részleteiben fenntartom, hogy közösségünk inkább nyitottabb kellene legyen. Ha a Hargitára látogatók emléktárgyakat óhajtanak hozni, akkor köztudott, hogy a hegy csúcsára nem alkalmas, ellenben alkalmasabb helyen, 1-2 árnyi területet kijelölve biztosítsunk lehetőséget az elhelyezésre. Úgy gondolom, hogyha elkészül egy elegáns, részletes rendezési terv, amelyet záros határidőn belül ki is tudunk vitelezni, és adott esetben az erdőgondnokság felügyelete alatt működhetne, akkor a hely rendezettsége kellőképpen tükrözheti az igényességünket, a vendégszeretetünket!

  • Ráduly Robit nem sajnálom!

    Azt a világért cserébe sem állítanám, jól van neki, de az életemet tenném rá, hogy Ő

    nem sajnálnivaló! Amit a közösségünkért, a városért a néhány mandátuma alatt szemmel láthatóan megtett, boldog ember! Viszont, azt érzem, hogy mi vagyunk a sajnálnivalók, akik ilyen súlyos esetben képesek vagyunk karba tett kézzel, ilyen- olyan állásfoglalások szintjén végignézni a történteket. Köztudott, a vak is látja, hogy itt többről van szó, mint egy-két ember ellehetetlenítése. A süket is hallja, hogy a közösségünk próbatételéről szól a fáma. A hűje is érti, hogyha a közösség vezetőjét akarják bemocskolni, azzal az egész közösséget mocskolják, hiszen a közösség választotta. Az ügy fokozásának sajnos nincs értelme! El kell fogadnom ezt az örökséget, keresztet! Polgármester Úr! Bocsásd meg nekünk, mert értetlenek nem vagyunk, csak gyávák, megalkuvók a javából!

    Egy kollégád a többi közül!

  • Bizonyára finom lehet!

    Térségünk valamelyik napilapjában találtam rá egy eszmefuttatásra, amelyben

    a községünket, illetve községvezetőként engem is szóvá tesznek. Rá kellett ébrednem, hogy íme, kiugrott a valami a zsákból! Reagálok sajátos modoromban, úgy vélem, a „mondó” szerkesztővel való, több mint ösmerős kapcsolatom kötelez némi szóváltásra. El akarom neki „mesélni”, hogy részben igaza van, de tőle a teljes igazat várom. Szóvá akarom tenni azt, hogy szó szerint mi is zajlik egy polgármesteri hivatalban, nagyon sokszor még azok sem tudják, akik nap, mint nap, akár közalkalmazottként végzik a rájuk ruházott feladatot. Hogyan is tudná mondandóját elmondani hitelesen bárki, akinek csak a felszínről, adott esetben a kecsegtető bársonyszékről van fogalma? Kedves Szerkesztő! Úgy gondolom, hogy azt az istenadta tehetségedet kár ilyen-olyan mocskoládéra pocsékolni! Rosszat nem akarok neked kívánni, de ezzel az ambícióval kipróbálhatnád a „funkciót”! Arról a bőrömön győződtem meg, hogy az elszántságodból nincs hiány. Amúgy, ami a tevékenységed mediatizálását illetné, erősséged, azért már nem kell a szomszédba menned. Azt is tudom, hogy kevésbé lennél a tanítónéni kérdezte nebuló.

    - Kisfiam! Finom-e a vadpecsenye?

    - Tanítónéni! Finom lehet, mert édesapám látta, hogy milyen jóízűen ették a vadászok!

  • Egy egyre büszkébb csíkmadarasi

    A Hungexpo Budapesti Vásárközpontban megrendezett kertkiállításon kitüntetett, pontosabban az első díjat nyert csíkmadarasi Garden Proiect Kft híre ugratta ki belőlem

    a szülőfalum iránti büszkeségem kinyilvánulását. Fontosnak tartom tisztázni magam, a félreértés elkerülése miatt, még mielőtt valaki szóvá tenné, hogy „s akkor mi van a te büszkeségeddel”? Egyszerűen jól érzem magam, nem csak két színben látom, hanem sokkal több színben pompázik a világ. Tehát, a sok szín között elvegyülnek a kétszínűek, az ocsmányságukkal – emberi gyarlóságukkal együtt. Jó érzéssel tölt el az, hogy megalapozott a jó érzés érzése, és mégsem kell mindenkinek szürkék legyenek a hétköznapok. Apropózgatok, hiszen több napja csak fehér feketében láttam a világot és nem csak azért, mert úgy sorozatban temetésen, miseszolgálaton, ismét temetési szertartáson vettem részt, hanem az élő halottak látványa tett színvakká.  Csakis élő halott lehet az, aki édesapám szava szerint „după ce este prost, mai pune si frână”, nem elég hogy rosszat tesz, még hátráltat is! Keresem a gyógyírt, szeretnék azoknak az embereknek segíteni, akik annyira el vannak tévedve, hogy képesek szándékosan félrevezetni akár egy közösséget. Felteszem a költői kérdést: ha X annyira ismeri, tudja a közösség számára helyes, gazdaságos, egészséges utat, akkor miért nem áll ki nyíltan a közösség élére és bizonyítsa be az igazát, azzal, hogyha kell akkor elől, ha a helyzet úgy kéri akkor hátul, de megy előre? Azzal, hogy megosztja a közösséget, már azt bizonyítja, hogy nem akarja a helyes utat. Azt nem állítom, hogy nem látná a jót, de, hogy nem azt teszi, az biztos! Viszont ez még rosszabb, mert ezzel a megnyilvánulásával a szándékos rosszindulata bizonyított!

    Felnézek, de nem csak a községünk hírnevét világgá hangozató vállalkozóra, aki a jóindulatával, leleményességével, tudásával, a csapatával együtt képes az anyaországi fővárosunkban a fotókon látható tüneményt megépíteni, hanem arra is, aki a személyes bosszújától vezérelve művészi szinten rombolja a környezetét. Ahhoz is ambíció, tudás kell, hogy egy befutott vállalkozót meg lehessen győzni arról, hogy Csíkmadarasnak jobb a megosztott vállalkozói társaság, hogy sikeresebbek lesznek a vállalkozók, ha idegentől, magasabb áron vásárolják meg a villamos energiát. Úgy tartom, és erről ismételten megbizonyosodtam, hogy érdemes vállalkozni, érdemes egy közösség érdekét képviselni, nevében értéket teremteni. Aki nem hiszi, járjon utána!

    https://www.dropbox.com/sh/nv1cbk3fia4qowb/AACADyivkmMhRrcsuPYVON9Fa?dl=0

  • Értsünk 1-et!

    Adott az alkalom, a lehetőség, így a községünk tudomására hozom- mondok 1-et! Örvendek, hogy a mondanivalóm csak kevés embert lep meg, sőt olyanok is vannak, akik nyomában járok, alkalom adtán

    én lepődhetnék meg.

    Köztudott, hogy „ingyen” pénzt nem szórnak. Még akkor sem, ha netán egyesek a területalapú támogatás kérelmének letevése után úgy gondolták: „ha adják, vedd el, ha ütnek, fuss el!” Ez idáig, ha a gazda kérése indokoltnak tűnt, néhány hónap leforgása alatt a bankszámlájára érkezett a pénz. Nem kellett megizzadni érte, csak a légi felvételen be kellett azonosítani a használtnak gondolt területet, egy bankszámla igazolással, a polgármesteri hivatal referensei által kiadott bizonylatokkal egy kérést kellett a kifizetési ügynökséghez eljuttatni. Mostanig tulajdonjogot igazoló bizonylatokat nem kértek, s talán az elkövetkezendő két évben még nem is fognak kérni, ellenben 2018-tól csak az nyújthatja be kérését, aki a terület használati jogát bizonyítani tudja. Konkrétan: a területalapú támogatás igénylője, telekkönyvi tulajdonos kell legyen. Ez azt jelenti, hogy két év alatt rendbe kell tenni községünk kataszterét! Ehhez be kell fejezni a „tisztázást”, a birtokleveleket ki kell bocsájtani. És ez nem április elsejei tréfa, még akkor sem, ha már hangzottak el ennél súlyosabb kijelentések, eredménytelenül. Tudomásul kell vegyük, hogyha még látszólag is, de a XXI. századi Európa hozzánk is beköszöntött. Ajánlott már csak a „tévedés” szándékát is elkerülni. Az ellenőrzések során már bebizonyosodott, nagyító (műhold, számítógép) alatt minden aprócska ballépés kitűnik, és hogy a tévedést nincs, aki tolerálja. Ha tévedtél, azt senki nem kommentálja. A tévedett pénzébe kerül, és kész! Már ebben az évben is körülményes lesz az igénylések letevése. Össze van vonva az állatok támogatási rendszere a területalapú támogatási rendszerrel, bonyolítja a helyzetet, hogy az igénylő állattal is kell rendelkeznie...Tudniuk kell a csíkmadarasiaknak, hogy a polgármesteri hivatal a lakosság segítéséért továbbra is a lehetőségeihez mérten megtesz mindent.  Személy szerint bizakodó vagyok, úgy vélem, hogy minden adott a sikeres munkához. Adott a lelkes csapat, a segítőkész asszisztencia, és adott a lakosság részéről a nélkülözhetetlen jó indulat, az elegancia, a megértés. Tehát: aki érti az 1-et, azzal egyetértünk. Aki érti az 1-et, az értelmes, és az értelmes ember az embertársát értelmével nem letiporja, hanem felemeli!

  • Pista katona…

    Hogyan is felejthetném el, hiszen az alpolgármesteri mandátumomhoz kötődő egyik emlékezetesebb történet. Az öt éves korától Svédországban nevelkedet, és

    serdülő korában, a magyar nyelvet egy picit nehézkesebben beszélő unokatestvéremhez jutott el a hírem, mire Ő megkérdezte: „Álpolgármester lettél”? Torkom szakadtából üvöltöttem a röhögéstől, a komédiát fokozta a gondolataim közt megpördülő székely bácsi esete, amikor beront a sebészetre, és követeli a műtő orvostól, hogy Őt herélje ki. Az orvos látva a bácsi határozottságát, elvégezte a műtétet, de utólag mégis megkérdezte, hogy nem körülmetélést kellett volna végezni? „Doktor úr! Az a helyes kifejezés!”

    Csodálatos ez az élet, az emberi észjárás, a gondolkozás és az azon alapuló nyelv, azaz a fogalmak kialakulása. A mai napig késztetést érzek arra, hogy megfejtsem, hogyan alakult ki ez a világ, az élet. Szeretném megérteni a világunk valóságát, úgy vélem, ez sikerülhet is, ellenben az is valós, hogy volt időszak az életemben, amikor azt gondoltam, úgy van minden, ahogy értem. Volt olyan időszak is, főleg az „álpolgármesteri” mandátumom elején, hogy a feltett kérdésemre érthető választ kaptam, ellenben a fogalmát még sem értettem. Szavakba nem lehet önteni azt az állapotot, amikor a polgármester a kérdésemre azt a választ adta, hogy: „azért, mert Pista katona!” Okoltam is a válaszáért, kígyót, békát raktam rá gondolatban, szóban, hogy most, a második polgármesteri mandátumom végére, amikor számomra is tiszta és világos lett „Pista” katonai státusza, ne győzzem a bocsánatkéréssel!

    Rájöttem, ami eltelt, azt visszafordítani nem lehet. Ami elhangzott, azt már semmiféle bocsánatkérés nem változtatja meg, de már nem is lenne rá szükség. Csakis a magam megnyugvására tenném, de már arra sincs szükség.

     Ha esetleg valakit érdekel, és meg is akarja érteni, hogy Pista miért is katona, akkor, útbaigazításként megemlítem, hogy annak idején a feltett kérdéseimre számomra értelmezhetetlen választ kaptam, annak ellenére, hogy a válaszadó a válaszát teljesen értette. De lehetett volna rosszabb is: ha nem kapok egyáltalán választ! Tehát, ha valaki nem értené, hogy Pista miért katona, akkor a magyarázat nagyon egyszerű és világos: azért mert Pista katona!

  • Ünnepi hangulat

    Többször is hallottam egy érdekes történetet, mindig elgondolkoztatott, pisolyogtam rajta, de a világért nem gondoltam volna, hogy pont rám illő história. Az esetemből inspirálódhat bárki! Tartsatok hozza,

    ha reggel, az izzadságtól csurom vizesen, a rossz álomtól remegve ébredtek! Néhány napja, azzal a sötét gondolattal ébredtem, hogy aznap valami rossz fog velem történni. Fontolgattam is az álmom tartalmát, döntöttem, nem fogok utazni, ki sem megyek a házból, sőt, fel sem kelek az ágyamból, talán így kizárhatom a vesztem. Egy- két órát tűnődhettem úgy magamban, már-már a megnyugvás érzése kerülgetett. Milyen is, ha az ember délibábot kerget, - nyugtatgattam magam - de, a „biztonságérzetem” fenntartásáért inkább még maradtam! Bár felkeltem volna, bár elindultam volna, most a fejemen egy heggel kevesebb lenne. Azóta már eltelt egy pár hét, de még a mai napig nem tudtam az eseten túl tenni magam. Hogyan eshetett a fejemre az a párnám fölé elhelyezett tájkép? Az igaz, hogy én helyeztem oda. Több évvel ezelőtt szereztem magamnak, megtetszett. Úgy véltem, hogy sokáig fog kellemes pillanatokat szerezni nekem, meg mindazoknak, akik alkalom adtán megcsodálhatják. Kétség nem fér a kép értékéhez. Felbecsülhetetlen értékű, annak ellenére, hogy Bukarestben akadtam rá. Felismertem azonnal, hiszen a térségünkből került oda. Úgy gondoltam, hogy ez a miénk, kár lenne ott hagyni. Megtehettem! Döntöttem és hazahoztam! Igyekeztem a legalkalmasabb helyre tenni. A felfogatására is figyeltem.  Megfelelő méretű dübelt választottam és gondosan, a szakmai előírásoknak megfelelően végeztem el a felfogatást. Nagyjából mindenre figyeltem, csak így, ami utólag bebizonyosodott, amit akkor nem vehettem észre, hogy a képkeret készítője véthetett. Talán az anyag minősége nem volt a legmegfelelőbb, ezt én sem vettem észre, az miatt történt a baleset. Meg történt!

    Tisztelt ünneplő közösség!

    Adott az alkalom, így párhuzamot képezhetek a ’48-as szabadságharc eseménye és a nem rég történt esetem között. A valóságot megváltoztatni nem lehet. Most már változtatni a szabadságharc kimenetelén sem lehet. Ami megtörtént, az megtörtént. A történelmet, az igaz, hogy újra lehet írni, erre példa is van, sőt adott esetben a történelem órán tanítják is, ellenben, számunkra éppen ez a mai nap kérdése, hogy képesek vagyunk-e jövőt írni? Szembe tudunk-e nézni elsősorban saját magunkkal? Képesek vagyunk-e úgy látni a világot, ahogy van? Képesek vagyunk-e helyes következtetéseket levonni? Képesek vagyunk-e elsősorban magunkért, ugyanakkor a szülőföldünkért is felelősséget vállalni? Értjük-e mit jelent a felelősség? De értjük-e, hogy mit jelent az értelem? Megosztom Önökkel egy kedves ismerősöm nemrég hangoztatott gondolatát, aki megfejtette, hogy két ember közül melyik az értelmesebb, idézem: „Barátom! Az az értelmesebb, amelyik a társát az értelmével nem leteperi, hanem felemeli!

  • Bár hogy lesz, úgy lesz...

               Itt az ideje az évzárásnak még akkor is, ha már az újévből közel két hónap telt el. A múlt év lezárásához ennyi idő kellett is, talán nem is elég, mindenképp emésztgetem. Az igaz, hogy van néhány történet, amire még az idő fátylát nem tudtam megrendelni, de

    ami késik, nem múlik – így szokták mondani! Mélyen foglalkoztatott, az olvasóval megosztom, így talán könnyebben borítékolható. Az év végén bekövetkezett nagynéném halálesete késztetett az elmélkedésre. Hétköznapi eseménynek egy esetet sem tartunk, viszont különös története a nagy Mezei családnak, ugyanúgy, mint a megélt, az elszaladt több mint félévszázad. Az esemény kiértékelése nélkül nincs fátyol, tanulságjellege van mindannyiunk számára, legfőképpen azokunknak, akik kevésbé érthetjük meg azt, hogy mit jelent, több ezer kilométerre a szülőföldtől, távol a hozzátartozóktól, a helyi kultúra, a nyelv ismerete nélkül, idegen földön letelepedni, egzisztenciát teremteni, még akkor is, ha...Svédország.

    A sors úgy rendelte el, hogy a Mezei család ifjúvá vált hét édestestvérből először Imre hagyta el a szülőföldet a ’80-as évek elején. Svédországban próbált szerencsét. Néhány évre rá követte a családja. Majd Anna néném férje, Géza bácsi indult felfedező útra.  Ismét néhány év várakozás után Anna néném is kiutazott a már letelepedett férjéhez. Tehát, a ’80-as évek közepén két család él az úgy nevezett „vasfüggöny” mögött, egy olyan országban, amiről nekünk itthon maradottaknak fogalmunk sem lehetett. Csupán akkor ízlelhettünk bele, miután már a honvágytól üldözve, a ’80-as évek második felében csekély két hétre hazajöhettek. Mintha egy tíz perce hallottam volna, még most is a fülemben cseng egy bicikliző kis fiú kiáltása: „jöttek a svédek”! Tisztázódott a helyzet. Látogatóba érkezett haza Imre bátyám, a svéd állampolgár családjával. Ugyan ilyen szenzációval érkezett Géza bátyám és Anna néném a gyerekekkel. Hazalátogatásaik közül felejthetetlen az volt, amikor egy időben tudtak hazajönni. Szavakban kifejezhetetlen az a hangulat, amikor egyben volt a nagycsalád. Együtt volt a hét testvér, a férjek, feleségek, sógorok, sógorasszonyok, a gyerekek apraja, nagyja. Erről talán a családi ház, esetleg az előtte álló öreg almafa tudna, ha tudna tanúskodni. Mintha az idő megállt volna az ösben, egyben volt minden: a templomi orgona körül felnőtt testvérek az akkori idők székelyföldjén csodának számító szintetizátort, ülték körül. „Mint hosszú copfos, barna lány…” énekelte a család, zenélték, ki-ki amilyen hangszerhez hozzá tudott férni. Csodálatosak voltak azok a napok. Mi akkor, gyerekekül volt is amin, de tátottuk is a szánkat. Szembesültünk a nyugati világ életfilozófiájával, elhittünk mindent, amit hallottunk róla, igaz is volt az utolsó betűjéig. Kételkedés nem volt, hiszen kezünkben tartottuk az elektronikai eszközöket, videó kamerát, a lejátszókat, a képtelenségnek tűnő hegyi biciklit. Ízleltük a gumicukorkát, rágtuk a mentolos rágógumit. Álmélkodtunk a Volvo autó márkán, a Comodore 64-es számítógépen, habár csak videojátékra használtuk, hisz egyébre nem is tudtuk volna.

     Harminc év távlatából: a történet a múlté, ellenben az élmény megsemmisíthetetlen, a mai napig élek, táplálkozok belőle. Néhányunknak megadatott, hogy már kisgyerekként betekinthettünk a nyugati világ mindennapjaiba. Megismerhettük a kitelepedett magyar családok életét, az emigráció árnyékos, napos oldalát. Megbizonyosodhattunk arról is, hogy a következetes, szorgos, kitartó munkának van értelme. Amúgy, engem a nyugati országok nem vonzanak! Ha alkalom adódik, és tehetem, megjárom magam, megcsodálom a gondolkodásmódjukat, keresem a tanulás lehetőségét, megszívom magam a kultúrájukkal, és igyekszem haza.  Itthon pedig azzal a gondossággal akarok tenni a szülőföldért, mint amit megtapasztalhattam, és azzal a szeretettel, amelyet a Svédországba rekedt családtagok ritka látogatásaik alkalmával megéreztem. Különös történet, hisz olyan sokat köszönhetek a családtagjainknak, és a hátul maradás pillanatában még egy szál virágot sem szakítottam az emlékükre! Ha már így kellett legyen, adassék nekik örök nyugodalom! A virágcsokor helyett, már az ötvenedszer dúdolom a számukra is oly kedves dalt:

    „Bárhogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetem,
    A sors ezer rejtelem... Ahogy lesz, úgy lesz!

  • A Mikulás

    Majdnem, egy pár lábbelimmel kevesebb! Még szerencse,

    hogy kóbor kutya nem járt a ház előtt, ugyanis az történt, hogy december 5-én este, már a beidegződés alapján a cipőimet kitettem. Végül is kiderült, hogy a tett nem volt hiábavaló, még akkor is, ha a tartalmán látható változás nem történt, legalább kiszellőzött. Csakugyan nem volt hiábavaló, még akkor sem, ha reggel csak egy üres cipő látványával találkoztam.  Örvendtem a kedvenc cipőmnek, legalább az megmaradt, járhatok még benne, amíg nem szégyellem. Igen ám, de történt egyéb is: ismételten megbizonyosodtam, hogy a két szemmel látható tartalom nem minden - létezik a Mikulás! A pillanatnyi félreértésem gyorsan letisztult, hiszen nem az otthoni, hanem a hivatalba járó cipőimet tettem ki. Még szerencsém, hogy a hivatal Mikulása megkímélte a lábbelimet. Ha a hivatalhoz Mikulásra megérkezett multifunkcionális teherszállító autó a cipőimbe parkolt volna, egy pár cipő lehúzós képével lettem volna gazdagabb. Cipő ide, cipő oda, ha van cipő, ha nincs, mindenkihez jár a Mikulás. Az is lehet, hogy az év minden egyes napján ellátogat, csak nem tesszük ki a cipőinket.

  • Nem szól szám, nem fáj fejem

    „”””””Hát ez szánalmas!! Őszintén!!! Ez már elmebetegség emberek!! Vajon a polgármester "úr" hol tett szert erre a sok "bölcsességre"?? Az ilyent már rég kezelni kelleni egy intézetben!!””””””

    Elmélkedésre bírt e fenti üzenet. Üzenet, hiszen az „arc” honlapunk üzenő falát használja,

    nem lévén más, számára alkalmasabb felület. Pedig, ha nem csak a felületet, azaz a felszínt keresné, akkor felismerhetné azt is, hogy létezik, ha úgy óhajtja, akár nyilvános szintű lehetőség is a kommunikációra: a személyes találkozás! Nyilván felületesség kérdése – emberek vagyunk, vagy nem! Kihagyni az alkalmat nem akarom, így még egy picit elmélkedek, de szó nélkül nem hagyom. Eszembe jutott egy haveri beszélgetés alkalmával elhangzott felismerés: „hogy te Laci, tudod-e, mekkora hüje vagy!” Tűnődtem is rajta. Valójában kellene tudnom, hogy mekkora hüje vagyok! Ha én nem tudom, akkor ki az, aki tudja? A következő pillanatban még örvendtem is, lám, lám van, aki felhívja a figyelmem, akár erre is. Értékelem a segítőkészséget, viszont arra is rájöttem: ahhoz, hogy valaki felismer, tudja, hogy mekkora hüje vagyok, értelemszerűen legalább akkora, vagy nagyobb hüje kell legyen, mint én! Tehát, aki „szánalmasnak, elmebetegnek, úrnak, bölcsnek, kezelni” valónak felismer, tulajdonképpen magáról is vall! Nem tagadhatom, lehet, hogy igaza van. Továbbra is elmélkedek magamban, egyebet, mit is tehetnék? Reménykedek! Ha tényleg egy intézet is még hátra van, talán elkerülendő, hogy ott is el kellene viseljük egymást!

  • Dilemma

    Menjek, ne menjek? Lapszus! Pedig egy fergeteges buli ígérkezik – Tűzoltó Bál az önkéntes tűzoltók szervezésében. Részt vegyek, ne vegyek? Patt! Annak ellenére, hogy két napja viszket a talpam,

    lett volna kedvem a „parkettet” kipróbálni. A rendezvényen bárki részt vehet, hiszen a bál nem zártkörű, mégis lemaradtam. Mély meditáció, elmetisztítás, mire feltárom a dilemmám titkát: kérem is az elnézés a szervezőktől, hogy egy ilyen apróság miatt távol maradtam. Arra rájöttem, hogy mi okozta a fejtörést, de még mindig nem fejtettem meg, hogy melyik minőségemben kellett volna részt vennem. Önkéntesek önkéntesének tartom magam. Bizonyítottam mindezt nem csak a községünk polgárvédelmi szintjén. Ezt a kiváltságot ki is vitathatná el tőlem? Ha tiszta véletlenül, mint a településünk polgármestereként nem lennék a polgárvédelem felelőse, akkor is köztudott, hogy ott szeretek lenni, ahol szükség van rám, önként. Tetőzi a kételyemet a szervező stáb minősége! Kérdezem: Csíkmadaras minden önkéntes tűzoltója az est szervezője volt, lehetett? Ezt ki dönthette el és hogyan? Elemi kérdések, hiszen mint a bál egy laikus résztvevőjeként kinek is köszönhetném meg a fergeteges buliban való részvétel lehetőségét. Ezzel csak azt óhajtottam kiemelni, hogy: amennyiben az est főszervezője az Önkéntes Tűzoltó Egyesület, annak alapító tagsága volt, akkor emelem kalapom, gratulálok a kitűnő ötletért, bizonyára kedves, felejthetetlen pillanatot teremtettek a bál résztvevőinek. Amennyiben a rendezvény plakátján szereplő adatokat veszem alapul, amelyen nincs az egyesület feltüntetve, akkor kerül némi tisztázni való! A bál ötlete kitűnő, viszont a szervezés módja minősíthetetlen. Ezt szó nélkül nem állhatom meg, a községünkért! Még akkor is szóvá teszem, ha ezzel néhány „önkéntest” vérig sérthetek. Elemi és formai hiba az, hogy a szervezésből a főfelelőst mellőztétek! A történet a múlté, és legyen a leckéje is a múlté! Vallásos embernek tartjuk magunkat, használjuk ki az Ádvent időszakát. Adott esetben, a hajnali misén elmélkedjünk azon is, hogyan lehet úgy megszervezni egy községszintű rendezvényt, hogy abban dilemmák, a megosztottság érzése nélkül bárki jól érezhesse magát.

  • Minden kárban…

    Közismert bölcsesség: „minden kárban van valami haszon”. Ismert, hiszen a szó valóságáról nap, mint nap megbizonyosodhatunk.

    Amúgy nem kell „az ördögöt a falra festeni”, anélkül is van bőven gond, keserűség, szomorúság, ballépés,ördög,…. A szomorú, amikor az ember a kárában való hasznáról a bőrén bizonyosodik meg. Hatványozódik a szomorúság, a felelősség arányában, abban az esetben, ha a kár nem csak egy bőrt érint. A bőr kérdése általában gond esetében kerül előtérbe, abból a megfontolásból, hogyha van módja, találjuk meg a gyógyírt. Vagyis: egy bekövetkezett gondot, már elkerülni lehetetlen, ezt túl kell élni. Ha nem lenne idő a gond pillanatnyi tudatosítására, orvosoljuk intuíció szintjén is, ellenben szükség van a probléma kiértékelésére. Fel kell készülni a továbbiakra, hasonló gondra, ne kerüljön sor. Keresem a gondjainkban a pozitívumot, a kárban a hasznot, egyebet, mit is tehetnék? El szeretném kerülni, a kitüntetést, miszerint képtelen lennék a saját hibámból való tanulásra. Köszönöm az esélyt!

  • Életem 40-ik évében

    Még csak egy nap telt el életem 40-ik évéből, máris úgy érzem, mintha ezt az évtizedet is magam mögött hagytam volna. Amióta tudok magamról, mindig úgy éreztem, a születési bizonyítványomnál számottevően idősebb vagyok. Talán ez lehet

    a rohanásaimnak, az olykor kapkodásnak tűnő felpördült tevékenységem magyarázata: utol szeretném érni magam. Lehet, hogy az érdekesség kedvéért van más magyarázatom is: az idővel versenyzem, mint minden halandó. Az idővel küzdök, amely meghatározza földi életemet, amely több mint etalon, egy dimenziónak is nevezzük - valójában oly keveset tudunk róla. Arra rájöttem, hogy a harcot azzal a feltétellel nyerhetem meg, ha az ellenfelet megismerem. Ha megismerhettem, akkor már nem is ellenfél. Végül is nincsenek véletlenek, így a negyvenessel való találkozásom sem véletlen, tanulnom kell belőle. Abban megbizonyosodtam: harc ide vagy oda, az idő így is, úgy is győzni fog, ez evidencia! Ezt a testnek nevezett kis életteremet az idő visszaveszi, a bérletet busásan meg is fizetem, de engem, mint bérlőt, ha nem fizetnék, csak kitoloncolni tud. A megélt életemet, az életem során megtapasztalt élményeimet, az igazi lényemet kisajátítani nem tudja, ez is evidencia! Úgy vélem, hogy tanulni valóm még bőven van, talán adatik idő is. Még egy-két szemináriumon részt vennék, nem hagynám ki az alkalmat. Jöhetnének a súlyosabb számok is, mint 90-es, 100-ok. Azonban, ahol rám nagyobb szükség van, oda fogok menni. Igaz, hogy ezt előre nem tudom, de igyekszem ezzel a tudattal is kibékülni. Tartsatok velem!

  • Ember hiba nélkül...


    Ember hiba nélkül nem lehet, mert akkor nem ember lenne. Ismételten két új, több mint szóval, fogalommal találom szemben magam. Fejtegetem, mit jelent embernek lenni, és az hiba lenne? Avagy mit tekintünk hibának?

    Akarva akaratlanul összecseng, úgy érzékelem, hogy a hiba összefügg a hiánnyal. Elsősorban a hi-t szeretném megfejteni. Szerény szürke állományom korlátoz,  a "hi" származására nem találok más magyarázatot: kapásból egy felismerés pillanatában kiugró, csodálkozó hangra vélném e szavak eredetét. Mintha hallanám: hii a mindenit - valami nem egész! Tehát: a hiba az a felismerés, hogy valami hiányzik. Bizonyára ez a spekulációm vitatható, viszont egy biztos: ha a világ minden,  illetve az egész információjának a birtokában lehetnék, akkor nem létezne a hiba felismerése, hiszen már,  barmilyen hiba bekövetkezése előtt tudnám, mi miért, milyen hiányosság miatt fog történni, mindaz, aminek meg kell történnie. Végül is,  a hiba csakis az emberi gyarlóságunk velejárója. Még jó, hogy felismerjük, hiszen ennél egyértelműbb jelzés, figyelemfelkeltés nem is kell arra, hogy sokkal figyelmesebbek, érzékiebbek, tanulékonyabbak, előrelátók kell legyünk az életünkben. Talán a legfontosabb mégis az lehet, hogy tudjunk megbocsájtani a másnak vélt hibájának, adott esetben mi is részesülhessünk a megbocsájtás élményében. Sugallom, hogy elsősorban bocsássunk meg magunknak, hiszen ez a földi élet a magunkkal való kibékülés lehetősége is.

  • Elmúlás gondolata

    Ha november elseje, akkor a temető, a gyertyák fénye,

    az eltávozott szeretteink emléke, na meg az intenzív autóforgalom. Halottak napja . . .  így akarva, akaratlanul az elmúlás gondolata foglalkoztat. Feltételezem, hogy az elmúlás az emberiség örök titka, ugyanúgy, mint a megszületés.  Alapjába véve a létezés értelmét fürkészem. Úgy gondolom, hogyha megfejthetném a létemet, megérteném az elmúlást is.  Tehát: az alapkérdés az, hogy ki, vagy kik vagyunk? Ha netán valaki nekem szegzi ezt a kérdést, talán a másodperc töredéke alatt válaszolok, hogy én vagyok. De ki az az én? Fizikailag, azaz materiális vonatkoztatásban egyértelmű, és borítékolom a témát: köztudott, hogy a felmenőim örököse, egyben az utókor örökhagyója vagyok. Nyilván félszárnyú a bemutatkozás, mert nem tartom magamat, a fejemben megszületett gondolatokkal együtt, csak egy szervkollekciónak. Immateriális vonatkoztatásban egyesek léleknek definiálják, én mégis csak egyszerűen egy valaki szintjén hagynám magam.  Valaki, aki használja a testnek nevezett kis életteret a nagy élettérben. Úgy gondolom, hogy a kutakodásomban mérföldkőhöz értem. Egyre világosabb, hogy a gondolataimat is használom. A gondolatok felemelhetnek, adott esetben bánthatnak. Egyértelmű, hogy a gondolataim engem csak kiegészítenek. Ha a síron pislákoló gyertya mellett, az elhunyt szeretteik lelki nyugalmáért imádkozónak az elmúlás gondolata mégis nagyon fájna, nyújtson vigaszt az, hogy van örökkévalóság. Az életből való távozás csak materiális vonatkozásban valós. Mi sem bizonyítja ezt világosabban, mint az, hogy mi a világ ÖRÖKösei, ÖRÖKhagyói vagyunk! A pillanat adott: gyújtok egy szál gyertyát magamban. Adassék öröknyugodalom mindannyiunknak!

  • Szó nélkül hagyni?

    Legalább szóvá teszem, jobb híján. Nagy történet, leckeértékű, fogadnom, majd értékesítenem kell, lehetőleg tisztelettel. Valójában ez a küldetésem kódolva. Nagyvonalakban: községi iskolánk háza táján zajlik időszámításunk szerint,

    azaz Krisztus után kb. 2000 évvel. Tanévkezdés előtt néhány nappal személyeskedésig, a gyermekek érdeke címszó alatt akár vérre menő vitáig fajuló állapotban találtam magam. Volt, ami nézeteltérést keltsen, mindez nem véletlen. A bőség zavarában történhet bármi, hisz van bőven szülő, lehetne gyerek is, de a bábák verik le egymást. Eredmény: „két bába közt elvesz a gyerek”!  Részleteiben: a probléma összetett, de egy kevés jó indulat, akarat, tisztán látás keverékével mellőzhető lehetett volna a kialakult összevisszaság. Elsősorban magam okolhatom, mert csirájában kellett volna észrevennem, hogy a „szülést” mások akarják levezetni. Döntenem kellett volna, hogy inkább feladom a hivatásomat, hagyom, hogy érvényesüljön az a néhány, vagy teszek az ellen, hogy majd a vajúdás közepette, a bábásdit játszókkal ne keljen birokra kelnem. Valójában az egómnak köszönhetem a történteket. A döntéseim meghozatalában szerepet játszó tényezőket ismertetnem kellett volna azokkal, akik óhajtják tudni. Tekintettel kellett volna lennem azokra, még akkor is, ha a döntésük fordított helyzetben ugyan ez lett volna. De, ha a több mint tíz év közszereplésem időszaka alatt valakit érdekelt a közélet formálásával kapcsolatos meglátásom és kérdezett, akkor szívesen ismertettem. Akkor mi volt és kinek volt a gondja, ami a vitát gerjesztette? Talán nem fenntartható a „gyerekek érdeke” iránti nézetem, elkötelezettségem? Vajon, nem azért tettem akár az iskola fejlesztési ügyeiben, hogy a családok zsebéből kevésbé kelljen iskolaépítésre, felújításra, adott esetben épületbérlésre fordítani? Erre nem elég bizonylat, az új iskola építésére, külső forrásból lehívott, a község rendelkezésére álló tartalékalap? Esetleg a vitagerjesztő, a gyerekek „érdekében”, a szülők nevében felszólaló önjelölt, buzgó pedagógus helyemben egy kedvezőbb bérleti díj kialkudásáért nem vállalta volna a vitát az épület bérbeadójával? Pedig az iskola körül, évente 10.000 euró bérleti díjat lenne egyéb, amire fordítani? T’án nem értenek egyet az új iskola építésével? Csak nem ítélnék a községet a költségvetésének rovására örök bérlésre? Summa: a Mindenható az embernek orrot is szánt. Azt lehet használni többek között az illatok, a szagok megkülönböztetésére is, de óvakodni, kell, mert egy picit előbbre álló testrész, és nagyon könnyen megtörténik, hogy az ember, akár jószántából, pont a nem megfelelő helyre is beleütheti. Ennek következménye, ahogy szokták mondani: az uraságot, s a butaságot meg kell fizetni! A részemet vállalom, ne legyen az gond!

  • Ide s tova 60 év

    Fogalmam nincs, hogy mit jelenthet 60 évet magam mögött hagyni.

    Hogyan is tudnám, hiszen csak egy negyvenest tudtam le. Hatvanig még egy húszast kellene megélni - ha lehet. Nyilván, csakis „azért”, hogyha kérdeznek, tudhassam elmondani, milyen is hatvan évesnek lenni. A lényeg, hogy kortárstalálkozó keretében a közösség e hétvégén köszönthette hatvanéveseit. Ilyenkor a helyi plébános celebrál, a rokonok, barátok, ismerősök virágokkal, jókívánságaikkal halmozzák el az ünnepelteket. Így szép, ez a bejáratott. Egy picit gondban vagyok, mert a köszöntők sorában nem voltam, sem virág sem jó kívánság. A dillemám: azt sem tudom, hogy mit is kívánhatnék, mit adhatnék, főleg olyant, amire valóban szükségük is lehet. A formaiságot semmi képpen nem hagyhatom ki, ezért én is túl akarok mihamarabb lenni rajta, így sok boldogságot, szeretteik körében, egészségben hosszú életet kívánok.

  • Tízévnyi adó és illeték

    Köztudott, hogy községünk középületek hiányában tengődik. A polgármesteri hivatal földszintjén orvosi rendelő is működik, a helyi tűzoltók

    a mentősökkel osztóznak a hivatal melletti épületben. Az iskola alsó tagozata bérépületben működik.  Nincs a településünknek kultúrháza, nincs könyvtára, és sorolhatnám a hiányosságunkat, de nem teszem. Inkább hallgatok és örvendek, még akkor is, ha csak szerződéskötés előtti fázisig jutottunk el az új I-IV-es iskolaépítési pályázatunkkal! A minap értesítettek, hogy a pályázatunkat a kifizetési ügynökség elfogadta, és szeptember 23-án helyszíni ellenőrzésre fog sor kerülni. A helyszín ellenőrzése le is zajlott, talán néhány héten belül a kiértékelésre is sor kerülhet. Bizakodó vagyok, remélem, hogy bekövetkezik a kivitelezés finanszírozási szerződésének az aláírása is. A projekt Csíkmadarasnak nagyon fontos, hiszen a megpályázott 2,5 millió lej, községünk kb. tízévnyi adó és illeték összességét jelenti.

  • Öntsünk tiszta vizet a pohárba!

    Csodálatos lehet, ha egy kapcsolat lehetőséget kap a megújulásra, tiszta víz öntődik a pohárba, ismét egyetértéssel minősíthető. Az ilyen megható pillanat kiemelt figyelmet igényel, hiszen nem elég csak a tiszta vízre összpontosítani,

    elemezni ajánlott a pohár épségét, tisztaságát is.

    Vegyük úgy, hogy minden ideális! A poharak épek, tiszták, és a víz kifogástalan, van bőven, tehát: adott egy iskolaépület, amelyet több mint egy évszázada épített Csíkmadaras „közönsége”. Felekezeti iskolának adott otthont, így a csíkmadarasi Romai Katolikus Egyházközösség tulajdonát képezi. A történelem folyamán az épület államosítódott, községi iskola célt szolgált, majd egy rendszerváltás következtében visszaszolgáltatódott az Egyháznak. Továbbra is iskola célt szolgáló épületet a községnek bérelnie kellett az egyházközségtől! Az épületen komolyabb felújítást kellett eszközölni, ezért a község az épületet hosszabb távú bérleti szerződéssel kérte az Egyháztól, másképp a hivatal nem tud pénzt fordítani felújításra. A szerződés nem valósulhatott meg. Az Egyház vállalta az épület felújítását, a továbbiakban csak bérszerződés alapján lehet iskolai célra használni. A megállapított bér 41.000 lej.

    Kétség nem fér az épület felújításhoz. Minőségi munka, érződik a Plébános gondossága, figyelmessége, tapasztalata. Értékelni való, bizonylatot érdemel! Tiszta és világos a szándéka! A felújított épületet értékesíteni akarja, van bérlő jelölt az Önkormányzat személyében, pénzt kér. Lehetséges, hogy tévesen ítélem meg az Egyház, a Plébános szándékát. Jelzem, nincs szándékom senkit megtéveszteni, főleg tiszteletlen nem akarok lenni, amúgy is ez a Plébános álláspontja, kevésbé tartozik rám. Ellenben, ami rám tartozik:

    2012-ben vállaltam egy újabb négy éves polgármesteri mandátumot, felelősséget Csíkmadaras érdekében. A szándékom, mindenki számára tiszta és világos. Az iskola bérlésével nem értek egyet és vázolom, hogy miért: a községünk nem „sárba esett”! Azzal az energiával, amíg az épületet bérelné, addig megvásárolja! Ha vásárlási lehetőség nincs, akkor épít!

    Addig is: felhívom a figyelmét minden buzgóbb véleményformálónak! Megfontolom a véleményét, elemzem, kiértékelem, de a döntésem felelősségét magam vállalom. Ebben az esetben a felelősségem tudatában azt látom, hogy a közösség érdekében határozottabbak, okosabbak kell lennünk. A hosszú távú biztonságunkat nem adhatjuk fel a rövid távú biztonságérzetünkért. Kérem, hogy fontolják meg, az ügy, amiért harcolnak igaz, az eszközök, amellyel próbálnak harcolni eléggé biztonságosak-e? Volt már esetük, amelyben a fegyver rosszul sült el!

    Úgy vélem, hogy a községünk vize lassan letisztul, de nem hagyom figyelmen kívül, hogy az csak leülepedett zavaros víz! Talán egy következő generáció fogja a tiszta vizet öntögetni, és ebben látom az iskola kiemelt szerepét!

  • -Próféta a saját hazámban?

    Közösségünkben vannak, akik a más hibájából is képesek tanulni. Többen vagyunk, akik a saját hibánkból tanulunk. Nagyon sokan a saját hibájukból sem képesek tanulni.

    A lényeg, hogy ez alkalommal, tudatában vagyok egy régi bölcsességnek, miszerint: „senki nem lehet próféta saját hazájában”, de mégis vállalom saját hazámban, sőt kiállok a néha próféciával felérő álláspontom mellett. Megadatott, hogy bizonyos szintig lássam, mi fog történni a jövőt illetően a közösségünkben. Hálás vagyok ezért a képességért mindenkinek, a Mindenhatónak, akár a helytartójának is. Hálás vagyok, hiszen nem csak szóvá tehetem, hanem kézzelfoghatóan tehetek is a jövőnk formálásáért. És erről, előbb utóbb „Tamásék” is meggyőződnek, hiszen nem lehet tévedés abban, amit nem hogy tudok, több mint tudok – hiszek! Hiszek abban, hogy úgy lehet látni a világot, ahogy van. Hiszek a valóságban, a valós igények megvalósíthatóságában, a jóakaratban, annak érvényesülésében. Hiszem, hogy a közösségünk a számára felkínált lehetőségekkel élni fog. Eszembe jut a községünk 6500 hektár közigazgatási területe, az a kimondhatatlan érték, amellyel ésszerűen gazdálkodva csodatevésre lehetünk képesek…  Tehát, hiszek abban, hogy tudjuk, mit kell tennünk, és azt is tudjuk, hogyan kell a megvalósításainkat a jövőnek átszellemíteni – iskola.

    A száz évvel ezelőtt még virágzó felekezeti iskola ma már történelem. Abban a történelmi időszakban, az akkori Csíkmadaras közösségnek gondja volt az iskolának helyet adó épület megépítésére. Azóta sok minden megváltozott! Magyar világból lett román világ, épült még egy épület, a felekezeti iskolából pedig községi iskola lett. Újabb rendszerváltást követően, az annak idején felekezeti iskola célt szolgáló épület visszaszolgáltatódott a felekezetnek, amelyet a községnek a továbbiakban bérelnie kellene. A két iskolaépület között húzódó országútból lett egy nagyon forgalmas európai út. Közben született egy új iskola terv, elkezdődött az építkezés, amely pénzhiány miatt leállt. Majd adatott néhány százezer lej, de az építkezés nem folytatódott, hiszen egy kedvező kiírásra is beadódott a pályázat. Szerencsés esetben finanszírozódik a teljes építkezés. Közben tornyosulnak a gondok:

    Ha megépül az új iskola, mi történik a régi iskolával, jelenleg az egyházközség tulajdonában és felújított épülettel? Valóban szükség van iskola bővítésére? Amíg megépül az új, addig mit lehet tenni? A felújított épület bérleti díja túl magas! Az új iskola megépítésére is, de a jelenlegi községi iskola felújítására is pénzt, energiát kell fordítani, akkor, hogyan tudjuk befejezni a község elkezdett beruházásait?

     Úgy feslik, hogy az elkövetkező időszakban sor kerül még más kérdésre, talán kérésre is. Valószínű, hogy legalább egy kérdésre biztatóbb választ már most tudok nyújtani: nem is óhajtok próféciásdit játszani, még más hazájában sem!  

  • Felcsapott erdő, mező, vadvirág!

    Sajnálom! Lehet, hogy már késő az erdei út felújítását megakadályozni. Pedig úgy néz ki, hogy jobb lett volna azt az energiát valami másra fordítani, mint erdei út felújításra pályázni.

    Tévedtem! Azzal tévedtem, hogy úgy gondoltam, a terület tulajdonos értékelni fogja merész tettemet. Az is lehet, hogy félreértem. Talán mégis értékeli, hiszen ez idáig csak legeltetésre használt Hargita legelőt kis autóval könnyen megközelíthetővé tesszük és villanyt vezetünk oda, ez komolyabb bevételt jelenthet a tulajdonosnak és előnyére szolgálhat minden madarasinak. Meglehet, hogy én látom rosszul. A rájuk bízott horribilis vagyonnal mégiscsak okosan, megfontoltan gazdálkodik a közbirtokosság vezetősége. Lehetséges, hogy csak az elmém szüleménye az, hogy a csíkmadarasiak, a közbirtokosság tagjai igényt tartanak az erdei gyümölcs, a gomba, a természet adta egyéb portékákra, azok hozadékára. A valóság pedig az, amit nem csak személy szerint láttam, tapasztaltam: se szere sem száma azoknak a „turistáknak”, akik ellepték a Hargita legelőt, akik rromaniknak tudják magukat és kiváló kézügyességről tettek tanúbizonyságot. Kihasználták a lehetőséget, a kényelmesebb odavezető utat, azt, hogy legalább egy kérdés erejéig senki nem tartóztatta fel őket, senki nem kötelezte bérszerződésre, fésülhették jó aprólékosan mindazt, ami kezük ügyébe került,…

    Tisztelt vezetőség! A községünk 1-2 mandátumot érő polgármestereként, Csíkmadaras közbirtokosságának néhány joggal rendelkező tagjaként veszem a bátorságot és felhívom a figyelmüket néhány észrevételre: tudtommal Önöket senki nem kötelezte, hogy felelősséget vállaljanak a község 6500 hektár közigazgatási területének több mint 2/3-nak adminisztrálásában. De, ha már a megbízatásban részesülhetnek, akkor használják ki a lehetőséget, és ne csak az egyéni érdekeik érvényesülésében. A községünk nevében tisztelettel kérem, hogy azzal a felbecsülhetetlen nagyságú értékkel próbáljanak meg gondosabban bánni. Köztudott, hogy egy jelentősebb összeget (több millió új lej) tartanak lekötve a bankban, idegen kezekre bízva évi 2-3 % kamatért, aprópénzért. Ha nem tudják, mit kell kezdeni a pénzzel, inkább osszák szét a tagság körében, vannak, akik tudják, hogyan kell gazdálkodni a vagyonnal, úgy is, mint a felcsík „módosabb” birtokossága a legkevesebb visszaosztásban részesítik a tagságot. Ha netán mégis tudatában vannak annak, hogy nem egyéni birtokosságot, hanem közbirtokosságot vezetnek és lenne szándék a közélet, a tagság életminősége emeléséért tenni, akkor éljenek a lehetőségekkel. Vannak befektetési lehetőségek, amelyek 2-3 éven belül megtérítik a befektetést, utána termelnek. Ezt Önök jobban kellene tudják, elvégre…

    Ha úgy gondolják, hogy az Önkormányzat nem méltó partner a közösség iránti elhivatottságban, az érvényesülésben a birtokosságot senki nem akadályozza. A vagyon, a lehetőség, minden a kézben van, kérem, mutassanak példát! De mindaddig, amíg azt látom, hogy tékozolják el az erdei gyümölcs, a gomba hasznosításának lehetőségeket, felcsapják az erdőt, legelőt, a kőtartalékot, a pénzalapot idegenek kezébe juttatják, ne vegyék tiszteletlenségnek, de Csíkmadaras, a közbirtokosság, a székelyföld, a magyarság jövőjéért ki kell kiáltani: nem mehet ez így tovább!

     

  • Saját magaddal való kibékülés lehetősége

    Hetente jutnak eszembe...

    Hetente jutnak eszembe a néhai Tankó Péter tanító bácsi szavai:” Fiam! Én úgy mondom, ahogy van!” Abban az időben azt gondoltam, hogy értem, hiszen édes anyanyelvünkön, magyarul hangzott. Mosolyogtam is rajta, de el kellett teljen legalább tíz év, hogy valójában megértsem, mit is jelent a valóság felismerése, amiről Ő reflektált. Enyhe irigységet is érzek a tisztánlátása iránt, nem mindenkinek adatik meg, hogy a világot úgy lássa, ahogy van. Tudom magamról, hogy a gondok, amelyek az életem során megleptek, a nem tiszta látásmódom következménye. Nem úgy láttam a jövőmet, ahogy van, ezért kellemetlen meglepetésben lett részem és ez a saját magammal való békétlenséget eredményezte. Mindez alapján az életünk, a magunkkal való kibékülés lehetősége is. Tehát, lássunk tisztán! Lássuk úgy a világot, a világunk alakulását, ahogy van és akkor talán boldog emberek lehetünk. A boldogság igényünkkel legyünk óvatosak, nehogy úgy szólítsanak: „szegény megboldogult!”

  • Gyűjtés

    Ez alkalommal nem tűzeset károsultjainak, nem is az árvízkárosultaknak gyűjtünk, hanem az államelnök választás előtt néhány hónappal, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség jelöltjének, Kelemen Hunor támogatására kell összegyűjteni községünkből legalább 560 felnőtt (18 éves) támogató aláírását. A jelöltünk nem első alkalommal méretkezik meg, ebben már van tapasztalata. Azt is tudom, hogy miért teszi,

     

    de, ha már elindult, támogatnom kell, amiben csak tudom, még akkor is, ha…! Tisztelettel kérek mindenkit, hogy ez alkalommal is gondolkodás nélkül támogassa jelültünket, még akkor is, ha két jelöltünk is lehet!

    Úgy történik minden, ahogyan történnie kell, semmivel sem több, sem kevesebb - … A Romániában élő magyarság („kisebbség”) megengedheti magának, hogy akár két államelnök jelöltje is legyen. Ez „profi”! Mindenképp meglep, hiszen a számításaimtól eltérő fordulatokra kerül sor a romániai magyarság körében. Valószínű, hogy kicsi vagyok ahhoz, hogy meg tudjam érteni, mi is folyik itt. Ha már két jelöltre is futja, akkor miért nem segítünk még, legalább öt jelöltet jelöltségében? Biztos vagyok, hogy a magyarság köréből kerülne még akár tíz államelnöki ambícióval rendelkező jelölt is. Egy jelölt kétszáz támogatói aláírása nem lehet gond, az öt jelölté sem, t’án csak vagyunk egy milliónyian ebben az országban!

    Mit lehet tenni? Ha már adott a kérdés, tudom, hogy nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni, de magyarázkodás helyett mégis feltennék néhány kérdést, - aki értelmes embernek tartja magát, elmélkedés nélkül fogja tudni a választ: kell-e, lehet-e élni a szavazati jogunkkal? Mit jelent a szavazati jog? Mit jelent a kényszer? Mit jelent Magyarnak lenni? Mit jelent Magyarnak lenni Romániában? Mit jelent a Románia? Mit jelent az államelnök? Mit jelent a kétely? Mit jelent a fejetlenség? Mit jelent az „oszd meg és uralkodj”? Mit jelent az összefogás, a közélet? Mit jelent az élet?

  • Számoljunk!

    Csíkmadaras mégis csak a világ közepe akár merről közelítjük meg. Talán nem véletlen

    az sem, hogy az országos kataszter által használt topográfiai rendszer hosszúság, szélesség meghatározása szerint is a településünkre közepet mutató számok vetíthetőek ki (x:55555,y:55555). Községünket, ha a vagyona szempontjából próbáljuk beazonosítani, a térség kiemeltebb települései közé sorolhatjuk be. A lakosság nagylelkűségét véve figyelembe is a csíkmadarasiak messze maguk mögött hagynak mindenkit. Lásd: néhány évvel ezelőtt, a közbirtokosságok megalakulása idején, lehetőség is volt, de az akkori idők település vezetői legalább 60 hektár erdőt adományoztak az egyházközségnek. Igaz, hajdanán az egyháznak a csíkmadarasi közbirtokosságában volt 60 hektár joga, de ma már, az erdő kitermelése után is, az egyház egy komoly erdőnek lehet boldog tulajdonosa. A községgazdálkodás szempontjából igyekszem elfogultság nélkül, megtartva a közép utat, megközelíteni e földi vagyon felbecsülését. Számolok: ismerve az adományozott erdő állományát, túlkapás nélkül számolhatok 400 köbméter faanyagot hektáronként, amely értékesítési árának csupán 200 rongyos lejt számítok, akkor a faanyag becsült értéke rokonok között is (400 köbméter x 200 lej x 60 hektár=) 4.800.000 új lej. Ekkora értékből vízerőművet, turbinástól, villamosszékestől lehetne megépíteni, vagy a fél falu tetőterét tetőstől fel lehet újítani,… A nagylelkűségem nem engedi, hogy fokozzam, inkább örvendek annak, hogy kulturáltság szempontjából is a madarasiak valahol az élvonalban helyezkednek el, igyekszem tanulni tőlük, javallom másnak is!

  • Kevésbé pihenés,inkább kikapcsolodás!

    Másodjára adatott meg, hogy tiszteletemet tegyem a görögök egyik nagy hegye, az Olimposz előtt. Remélem bocsánatos bűnnek minősül,

    mivel a Hargitánk engedélye nélkül tettem ezt. Mentségemre talán csak az szolgálhat, hogy a majd véletlen távozásom sem, ugyanúgy, mint a hegy látogatása sem volt kitervelt. Így jött össze! Szükségét éreztem a kikapcsolódásnak, hogy projektek, programok, tervek, "avizok", ügyek rendezgetése nélkül lehessek, csupán néhány napig. Adott volt az alkalom, kevésbé volt zsúfolt a hétvége, így útnak eredhettem, útterv, biztosabb úti cél, különösebb agyalás nélkül. Ami mégis csak óvatosságra sarkalt, hogy mindezt ötödmagammal tettem. Summa: egy napi utazás után az Olimposz lábánál, az Égei tenger partján találtam magam.  Pihenésnek kevésbé lehet nevezni, inkább kikapcsolódásnak, hiszen a hat nap távolétem alatt gyakorlatilag négy napot a tenger partján, többnyire a fürdés élménye töltötte ki, két nap az utazásra volt szánva. Néhány nappal a „szabadságolás” után, mintha csak álmodtam volna, a történet lassan már a múlté. Mindent az idő fátyla mégsem tud letakarni, a látottak, a hallottak, a megélt pillanatok élménye letagadhatatlan. Hálás vagyok a sorsnak, a hozzátartozóimnak, akik a több ezer kilométer megtételét a társaságomban elviselték. Bátorítom a madarasiakat, aki teheti, látogasson el az Olimposzhoz, nem fogják megbánni.

    B.L.