előző lap

Nap nem telik el, hogy ne jutna eszembe, mennyire csodálatos a természet, az állatvilág, milyen érdekes teremtés a ló. Nincs nap, hogy a fejemben ne asszociálódna valamilyen eseménnyel ez az állat. Van, amikor csak úgy reflexszerűen teszem szóvá, többnyire egy testrészével egybekötve. De ha már ennyire intenzíven, akarva- akaratlanul foglalkozom e témával, érdemes tenni egy kis kört, tudatosítva, talán hasznosítható választ kapok arra, hogy  gondolatvilágomban miért is kap előkelő helyet ez a pára. Az egyételmű, amikor csak úgy spontánul, összetett szóként ugrik ki belőlem, akkor káromkodásmentesítő hatása van, egyébként szójárás is van, egy-egy élethelyzetet  minősítünk ezzel, "ez nem lóverseny"! Nem tudom, van-e élethelyzet, amelyet ne lehetne a lóverseny fogalomával illetni, és mennyire így lehet... Amióta létezik a világ, és benne két ember, közülük egyik mindig a főnök,  ez azt mutatja, hogy létezik a rivalítás, azaz a verseny és a versengésnek felfoghatatlan volumenű formája. Természetes, hogyha már van két ember, s annak egy egy lova, akkor már a versengés lóháton, lóverseny formájában is zajolhat. Azt is felismertük, ha van három ember, a kettő versengéséből a harmadik előnyt szerezhet, nyerhet. Így fenntartható, maga az élet egy lóverseny, még akkor is, ha a versenyzők a lovat csak képről ismerik, mert az élet arról szól, hogy  ebben a versenyben néha a lovas szerepnek örvendünk. De nagyon sokszor lóvá tesznek, azaz lóvá tesszük magunkat, aminek kevésbé örvendünk. És megadatik az is, hogy szemlélőként, adott esetben fogadóként nyerünk a másik nyereségvágyjából, feltéve, ha jó lóra teszünk. Tehát, arra a kérdésemre, hogy a lovacska miért motoszkál a fejemben, a válasz többnyire meg van. Csak még arra kell választ kapjak, hogyan lehet azzal a gondolattal kibékülni, hogy ebben a "lóversenyben" nemhogy nyerő ló lennék, esetleg lovas, hanem még szemlélőnek is vesztes. Adott esetben, hogyan tudjam könnyebben magamat azon túl tenni, hogyha már a fogadók táborát erősítve, pont arra a lóra tettem meg tétemet, amely a célegyenesben múlt ki? A tanulság mindenképp borítékolt: ha csak “ártatlan” szemlélője vagyok a versenynek , inkább megteszem a tétem a fakóra, a szürkére, biztosabb, hiszen “áldott két csikó, egyik sem kér abrakot”!

Kapcsolódó képek